Már 12 órája vajúdtam. Olyan 140-szer nyögtem már fel, hogy a férjem (P.) masszírozza a keresztcsontomat, mert csak az enyhítette a mindig egy percig tartó fájásokat. Kimerültek voltunk. Megvizsgált a szülésznő. Olyasmit mondott, hogy még van egy kis rész, amin akkor most tágítana - hanyatt feküdtem és így jött a fájás - így ezerszer rosszabb volt, mint állva, valamire támaszkodni, hogy P. elérje a hátam - de kibírtam a tágítást, sőt meg se mozdultam csukott szemmel. Ekkor ezt hallottam: mindjárt elalszik....aki ilyen vizsgálatba belealszik az már túl kimerült...beszélnünk kell...Kinyitottam a szemem: úgy látjuk, (két szülésznő volt jelen) hogy eljött az a pont, ahol vagy kórház, vagy megpróbálsz egy bábai trükköt: egy deci bor, ami átmenetileg szünetelteti a fájásokat és alszol - aztán folytatjuk. Döntsétek el, beszéljétek meg, mi addig kimegyünk - egyszerre válaszoltunk P.vel: alszunk. Egyrészt semmi kedvem nem volt kórházba menni, másrészt a pihenésnél jobban nem vágytam semmire (ha már kórház, akkor is kipihentebben menjünk be). Harmadrészt hittem. Ahogy P. is: végigmegyünk ezen az úton, nem adjuk fel, mindent megteszünk ami tőlünk telik. Pihenünk. Menni fog. Nem voltak ilyen logikus gondolataim, de tisztán tudtam mit akarok, és bíztam abban, hogy van még esélyem. Biztosan működik az a bábai trükk... Hallottam már egy ilyen sztorit pont tőlük a szülésfelkészítőn, hogy sikerült aludni és aztán szülni (és amikor ezt egy szülészorvosnak elmesélte a szülésznő, akkor egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen létezik, mert ilyen még nem fordult elő se az ő, se kollégái praxisában)

Kaptam egy deci finom hűs fehérbort, és közben mondta a két bába, hogy akkor ők most elmennek és 2,5 óra múlva visszajönnek - de bármikor itt teremnek, ha addig szükségünk van rájuk. Jól esett a bor. Bementünk a hálóba lefeküdni. A bor lazító hatására szüneteltek a fájások, azonnal elaludtunk....egy óra múlva ébredtem halvány fájásra és egy pánikszerű érzésre: mi van, ha kórház? Aztán arra gondoltam, hogy már volt egy jó kórházi szülésélményem, jó lesz úgy is, ha azt hozza a sors. P. még aludni akart - hát akkor próbáljunk még egy órát pihenni - valamennyire sikerült, bár már újra jöttek halványan a ritmikus fájások. Két óra pihenés után felkeltem, lezuhanyoztam és elkezdtem sétálni - sokkal erősebbnek éreztem magam - jöjjön aminek jönnie kell, újra mosolyogtam – P. is összeszedte magát, és mire a bábák visszaértek, olyan erőssé váltak az összehúzódások, hogy már a szülőszéken ültem – (hálás voltam ennek a közepén lukas kis sámlinak amit én avathattam fel) máshogyan is néztek rám, látszott a szemükön, hogy na, itt kezd komolyra fordulni a helyzet: végre elment a magzatvíz és megérkeztek a tolófájások. Térdeltem, támaszkodtam, szülőszéken ültem, elsöprő erejű tolások jöttek, de a baba nem bújt ki - biztattak, csatakosra izzadva kapaszkodtam egy bábába míg P. kitartóan masszírozott - már semmi nem érdekelt, mély torokhangon bőgtem mint egy oroszlán, és minden szünetet áldásnak éreztem, ahol egy nagyon rövidke időre ellazulhatok, pihenhetek, mert aztán újra elsöpört a hullám, amibe az összes sejtem összes erejét bele kellett tennem - hegyeket toltam el. Visszacsúszott a baba - csípőm szögén picit billentettem és éreztem, hogy így lejjebb tud jönni - a bábák is mondták, hogy na így jobb - az egyikük már alattam feküdt, hogy elkapja a babát - de még mindig nem jött. Azt mondták, ha így nem megy, fekve kell próbálkoznom - Nem - mondtam halkan nyögve de határozottan - minden, de minden múltbeli és jövőbeni erőmet összeszedve toltam - éreztem hogy mindjárt kibújik - egy utolsó ordítás és a baba kilőtt mint egy ágyúgolyó - végre, vége a tornádónak, szélcsend, minden szenvedés megszűnt - óvatosan lefektettek a kanapénkra, és hasamra vehettem a meleg csúszós kis testet. Végre P. elgyötört de már örömittas arcát is láttam -- végigküzdötte velem ezt a 18 órát.

Hú de jó volt pihenni...csak pihegtem, csak simogattam az újszülött illatú kis testet és mondogattam: babám, kicsim, drága babám, ....megint P. kukucskált a takaró alá, ő látta először, mint első babánk születésénél is - mellre raktuk és erősen rácuppant - szívta ügyesen. Majd az egyik bába így szólt: mindegyik szülés nehéz, de ez kemény menet volt - azért volt nehéz kitolni, mert a babák kettőt szoktak fordulni, hogy jobban elférjenek. Először a fejüket, aztán a vállukat. Kisfiam nem fordított a vállán,hanem teljes vállszélességgel robbant ki - rögbijátékos lesz - gondoltam. A bábák vidáman eltakarítottak, és elbúcsúztak - lezuhanyoztam és a picivel meg P.-vel összebújtunk a nagy ágyban - megérkeztünk - lebegtem és csodálattal néztem az apróságot. (Nehogy ebből valaki azt higgye, hogy az otthon szülés mindig hosszú, kedves barátnőm pár héttel később, a bábák érkezése után 45 perccel szülte meg otthon kislányát)

Kisfiam az otthonszülés világnapján látta meg a napvilágot békében, saját ütemében, beavatkozások nélkül a kanapénkon. Különcségnek számít a közgondolkodásban, de valójában épp hogy nincs benne semmi különös: ismert helyszín, kedves tapasztalt szakemberek támogató jelenléte, ha kell jelen nem léte. Az is sokkal természetesebb, hogy a saját ágyunkban fekszünk szülés után és apa az első napoktól velünk, együtt éljük meg az első napok megkönnyebbült, természetes oxitocinban gazdag örömteli csodáját. A kórház idegen hely, idegen ágy, idegen anyukák és személyzet - apa nélkül és ezekhez a nagyon intim első napokhoz igazából nem illő - tudom, van akinek a kórházi napokat aranyozza be az emlékezet, de ha már összehasonlítjuk, logikus, hogy melyiknek kellene lennie a normának és melyik elvileg a normálistól eltérő helyzet.

Volt részem igazán szép élményű kórházi szülésben is, azok közé a szerencsés kevesek közé tartozom, szóval nem az attól való félsz mondatja velem mindezt. Csak ismerem mindkettőt. Azt is aláírom, amit pont Geréb Ági hangoztat, hogy minden nőnek az a legmegfelelőbb körülmény, amit ő a legbiztonságosabbnak érez: ha az otthona akkor az, ha a kórház akkor az – én elsőre a kórházat választottam, másodszorra, amikor már tudtam, miről szól egy szülés, és mit tud a testem, akkor az otthonomat. Egy békés kórházi szüléshez persze az kellett, hogy nagyon gondosan megválasszam a kórházat, az orvost és a szülésznőt, a csecsemős nővért, külön szobáért fizessek és hálámat leginkább azért rójam le, hogy békén hagyjanak....Kellett a tudás, aminek legjavát egy otthonszülős tanfolyamon sajátítottam el, még ha kórházba is készültem, a szülés maga érdekelt - itt kaptam a legrészletesebb tájékoztatást. Ami nélkül könnyen előfordulhatott volna akár egy császármetszős első szülés is, mert sokszor egyszerűen az időfaktor nem stimmel: ha x órán belül nem szülsz meg egy kórházban, akkor jönnek a beavatkozások, amik ha sikertelenek, akkor végül tolnak a műtőbe. Én meg egyik babámat sem az elvárt kórházi időn belül teljesítettem: az elsővel sokat vajúdtam otthon, és csak utána mentünk be (így is még eltelt kb. 14 óra a  szülésig) a másodikkal pedig végigvártuk türelemmel a folyamatot. Még aludtam is a véghajrá előtt.

Első szülésem óta rengeteg szüléstörténetet olvastam: tele vannak az anyás fórumok elképesztően hajmeresztő történetekkel. És az a nagyon szomorú, hogy nagyon könnyen felismerhető minták rajzolódnak ki ezekből a történetekből, és ha nem vagyok felvértezve egy alapos tudással és egy igazán jó szakértő gárdával, no meg némi pénzzel, akkor bármelyik traumatikus történet áldozata lehettem volna. Tudva, hogy nem minden rajtunk múlik, élet, halál, és születés sosem lehet teljesen emberi kontroll alatt, de rengeteg mindent mi és környezetünk idézünk elő történeteinkben.
A szülés, születés élménye pedig egy kiugróan jelentős, intenzív élmény: könnyen lehet, hogy utána fél évig rémálmaid vannak (és csak egy szülésfeldolgozó csoport old rajta)  de az is, hogy életed egyik legnagyobb beavatásának éled meg. Az elsőben megtépázott, megalázott, elgyengített áldozat leszel, ahol minél előbb akarsz felejteni, a másik erőt ad, kiteljesít és felemel - sok nőtől hallottam, hogy szülése óta nem ismer lehetetlent, mert megtapasztalta a benne rejlő igazi erőt. És akkor a baba szemszögéből még nem is vizsgáltuk a születés eseményének fontosságát....

A szülés és a halálfélelem nincsenek messze egymástól, hiszen bennünk él mélyen ősi tudásunk, hogy ez valamelyik fél halálával is járhat, és nem is olyan mélyen, ott élnek bennünk anyáink negatív szülésélményei, másrészt akkora horderejű élmény, amilyen nincs még egy életünk során. Ilyen testi teljesítményre soha máskor nem vagyunk képesek, és egyfajta lelki halált és újjászületést is hordoz. Minden gyermekkel új emberré válunk mi is. Nem véletlen tehát, hogy olyan könnyű félelmeket gerjeszteni a szülésről, pláne a tájékozatlanabb többség lelkében. A félelemmel való megküzdési stratégia sokszor az eltávolítás, kívülre helyezés, ami külső személyre (orvos) való teljes bizalom, hatalom és felelősség átruházásával jár. Ha ott egy orvos, aki jobban tudja, akkor semmi baj nem lehet. Csakhogy a szülést mi anyák csináljuk (kivéve ha egy orvos kioperálja belőlünk a babát) és valódi természete pont a teljes felvállalás és elengedés - biológiai tény, hogy a félelem, stressz, nem kedvez a szülésnek, ellentétes hatású hormonok termelődnek. A szülést legjobban az könnyíti, ha elengedett, békés, bizalom teli, intim környezetben helyezkedhetünk minél mélyebbre ebbe a folyamatba. Akkor "halad" a szülés ha elengedünk, belemerülünk, és akkor "reked meg" ha idegen helyzetbe kerülünk (ismert tény, hogy kórházba kerüléskor hosszabbodhatnak a fájások közti idők) ha feszült légkörben utasítgatnak, megaláznak vagy akár csak sürgetnek (határidőt szabnak) az megakaszthatja a folyamatot - ami szintén nem egy végleges állapot. (csak az orvosok kezelik úgy, és sürgetik a továbblépést - nyúlnak még több eszköz után: oxitocin infúzió, fogó vagy kés. Érthető ez is, hiszen a felelősség is teljesen rájuk van ruházva.) Mindez persze csak azt spékeli meg, ami bennünk eleve megvan: nagyon mély, előző emlékek saját születésünkről a legjobb körülmények között is lassíthatják a folyamatot, de rendelkezhetünk olyan sorssal és fizikummal is, ami a legstresszesebb környezetben is robbanásszerű szülést hoz - mindenkinek van egy hozott puttonya, mégis nagyon fontos befolyásoló tényező, hogy mennyire támogató a környezet.

Én - és még számtalan nő – roppant hálásak vagyunk annak a felvilágosult, nagy tudású, bölcs asszonyi csapatnak (Ina May Gaskintól Geréb Ágin át az Életfa Bábapraxisig), akik felismerték a szülésben rejlő erőt, annak valódi természetét és lezajlásának törvényszerűségeit, és végtelen türelemmel és empátiával kísérik megannyi nő szülésének eseményeit. Hálás vagyok, hogy hozzáférhetőek az információk, és van esélyem a kórházi autokrácia és protokoll mellett mást is preferálni - szemben anyám és nagyanyáim lehetőségeivel - és azt kívánom, bárcsak minél több nőnek lenne valódi lehetősége megválasztani életének eme kiemelkedő eseményének szereplőit és helyszínét. Végül, de nem utolsósorban kiemelném, hogy mindenféleképpen szeretném elkerülni a megkülönböztetéseket, és a kategorizálást: minden anya tiszteletet érdemel, bármilyen szülés története is volt – nincs jobb vagy még jobb, csak nagyon-nagyon személyes, mindenkinek a sajátja, amit senkinek sincs joga értékelni. 

Tisztelet a Földön minden Anyának.

u.i.: Az otthonszülésről egy tökéletesen világos zseniális írást találtam angolul, miután ezt a cikket megírtam. Benne van az összes általában felmerülő kérdésre a válasz: http://www.today.com/parents/mayim-bialik-why-women-shouldnt-fear-home-birth-1C7398354 

A fotót ez a nagyszerű művésznő készítette, akinek az oldalán lélegzetelállító képeket láthattok szülésekről: http://www.monetnicole.com/