A szorongás a depresszió mellett a legelterjedtebb pszichológiai zavar. Kultúrába ágyazott, társas lények vagyunk, a szorongás okai nemcsak a sokat emlegetett kora gyermekkori tapasztalatokból erednek, bár, mint majd későbbi cikkeimben kifejtem, ezeknek is óriási jelentősége van. A szorongás kialakulásának társadalmi okai a kutatások szerint főleg az elszigeteltség, és a bizonytalanság.  

Elszigeteltség, bizonytalanság: e két szó hallatán nem tudok nem az anyaságra gondolni...Saját élményeim és összes anyatársamé, sok száz nő története és panasza villan fel, amiket anyatársi online csoportokban olvastam. Szakirodalmi adatok alapján is, az anyaságban az első időszak nehézségeinek fő témái: az elesettség, magány és kontrollvesztés (Carolan 2005). Bezárva a négy fal közé, a szoptatás, gyermekgondozás minden nyűgével többnyire egyedül kell megküzdeni. Főleg első gyermekkel, akivel az elején teljesen pánikba esünk annak a terhétől, hogy ennek a kis emberi életnek a fenntartása napi 24 órában, heti 7 napon át teljesen tőlünk függ- és nincsenek mintáink, tapasztalataink, hiteink és közeli megnyugtató támaszunk arra, hogy hogyan, mit kell csinálni, és tényleg jól csinálom? Nem rontom el egy életre? Rengeteg bizonytalanság. Ha valaki utánanéz bizonyos nehéz témáknak (miért nincs tejem, miért sír, miért nem alszik, miért hisztizik, stb) akkor homlokegyenest ellentétes elméletek tömegére akad - még nagyobb az elbizonytalanodás. 

 Sokszor évekre kiszakadás a “felnőtt” társadalomból, ahol eddig esetleg produktívan, szabadon éltük az életünket. Snitt, új élet. Egy elszigetelt új élet. Rájövünk, hogy a csecsemők és a kisgyerekek a társadalom általunk eddig szabadon birtokolt, átjárt színterein nem kívánatos egyének. Így a hozzá tartozó anya sem, tehát otthon elbújva kell szoptatni. Kínosan kerüljük azokat a helyeket ahol csendben kell maradni - egy kisbaba és egy kisgyerek hangos és kiszámíthatatlan. Színház? Mozi? Felnőtt összejövetel? Könyvtár? Szakmai előadások vagy műhelyek? Felejtsük el pár évre... Több kutatás szerint az idősebb korban (30-35 év fölött) először gyermeket vállaló anyák, akiknek a gyermek előtt sikeres munkája, egzisztenciája volt, még nagyobb krízisként élik át ezt a kiszolgáltatott, társadalmilag kivetett helyzetet. Túl nagy a váltás. Lehet, hogy a politikai és vallási propaganda az anyaság és a család felmagasztalásáról szól, viszont a hétköznapokban sok tiszteletet, befogadást, elismerést és támogatást nem érez egy kisgyermekes anya. Nekem, és tudom, hogy sok anya társamnak is nagyon sokkoló volt szembesülni ezekkel a társadalmi falakkal. 

 Mit tehetünk? Vagy elszakadunk a babánktól a felnőtt társaság iránti vágyunkból, vagy bevállaljuk az anyaságbörtönt. Egyik sem tűnik optimális választásnak. Álmodozunk arról, hogy lányainknak már  ne ilyen világban kelljen élniük, és aktivisták leszünk (pl. Az EMMA Egyesületnél). Örülünk minden olyan kezdeményezésnek, ahol kevert, integrált módon lehetnek együtt eme nagyon más lények: gyerekek és felnőttek: értelmes felnőtt programokat nyújtó helyeken, ahol a kisgyerekeket  nemcsak megtűrik, de az ő igényüket is kiszolgálják. Persze, hogy anyák hozzák létre ezeket a helyeket, mint pl. A Helloanyu-t.Vagy a főleg terápiás feltöltődést adó Kör-Tér.  Amikor arra kezdtem vágyni, hogy minden sarkon legyen egy ilyesmi hely, rájöttem, hogy ez tüneti kezelés: az egész társadalomnak kellene radikálisan más fókusszal összerendeződnie. Az én víziómban az egész gazdaság és a társadalom a gyermekek köré épül fel - semmiképp nem akarok visszalépni se az őskorba se a paraszti társadalomba - progresszív, szabad, felvilágosult, de integrált közösségi létre vágyom, ahol támogatva, elismerve vagyok anyaként és felnőttként is, szakemberként és társadalom aktív tagjaként is. Ahol nem vagy-vagy választás a gyerek - karrier téma. 

 Nem véletlen az a mondás, hogy egy gyereket egy falunak kellene felnevelnie. Ha az elszigetelt, bizonytalanságokkal teli anyai létet megfejeljük egy feldolgozandó traumatikus szülésélménnyel, vagy nehéz élethelyzettel, mérgező  családi közeggel, vagy instabil párkapcsolattal, esetleg egy fel nem dolgozott saját nehéz gyermekkorral, akkor nagyon valószínű, hogy ott kopogtat az ablakunkon a szorongás.

 Első lépésként elengedhetetlenül fontos egy külön az anyák köré szőtt társas támogató háló, ami már ugyan kezd kiépülni: a bábák, dúlák, szoptatási tanácsadók és perinatális tanácsadó pszichológusok egyre gyarapodó számából a nagy igényre is következtethetünk. De ezt is csak egy szűk réteg érheti el, gazdasági, társadalmi, kulturális, földrajzi meghatározottság áll amögött, hogy ki milyen információkat és szakembereket tud egyáltalán elérni és persze megfizetni. És még azok is, akiknek lehetősége van rá, nem biztos, hogy élnek vele, mert épp elég elintézendő dolguk van szülés előtt, és sokan csak akkor döbbennek rá, hogy ezek nem mennek “maguktól”, amikor krízis van: császár után nem jön a tej, traumatikus szülés után nem tudok aludni, és a napok, hetek, hónapok elteltével megannyi ránkszakadt, soha nem látott probléma, amit meg kell oldani.  És ez nem az anya hibája. Rendszerhiba. Nem beszélve arról, hogy a már “gyakorlott” anyák, akik túl vannak a szülés, szoptatás, dacos 3 éves kezelésének problémáin még kevesebb támogatást kapnak. Ők már csak kibírják valahogy. Életük szerves része lesz a logisztikai zsonglőrködés, a szakmai és családi élet közötti lavírozás, és a “láthatatlan szellemi munka” mesterfokon történő űzése (amikor az egész család elintéznivalóit gondozzuk, fejben tartjuk). Ez az extra stressz lesz a norma. 

És figyeljük meg, hogy itt is csak nőkről beszélünk: Nőtársi segítőkről, női problémákról. Nem, ezek társadalmi problémák. S az egyik nagy probléma pont az, hogy a férfiak kivonulnak ebből a térből, amely az anyák felelőssége és feladata lesz. 

 Abban kellene már kislányként (és kisfiúként) felnőnünk, hogy biztonságban, támogatva, szabadon informálva vagyunk. Ha már kislány korunkban és serdülőkorba lépve is barátunk lenne a testünk, biznánk benne és becsülnénk.  Ha látnánk a szülést a maga szép és elemi folyamatában, ha látnánk hogyan szoptatnak, gondoznak csecsemőt, és ha már várandósan is legalább azt tudnánk, hogy milyen szakemberek, támogató asszonytársak állnak készen arra, hogy a kezdeti nehézségeken átlendítsenek, rengeteg szorongással járó nehéz helyzetet elkerülhetnénk. De ez még csak az anyaság -legstresszesebb- kezdeti időszakának megtámogatása. És még egyszer hangsúlyozom: nem akarok pár száz évet visszalépni az időben, nem gondolom, hogy a nőknek csak az anyaszerepet kell egész életükben gyakorolniuk. Sőt. Egyáltalán nem mindenkinek kell anyaságot vállalnia. De aki anya akar lenni, ne váljon kirekesztetté, sérülékennyé. A női test működésének csodája ne legyen fehér folt az általános társadalmi tudásunkban. És a növekvő kis ember biztonságos fejlődése tényleg legyen mindenki prioritása, férfiaké és nőké egyaránt.

 Minden új emberi egyed az egész közösség életét befolyásolja, az egész közösség felelőssége. De a mi jelen valóságunk az elszeparáltság, a felelősség teljes áthárítása egyetlen emberre, az anyára.  Ezért utálhatjuk is a pszichológusokat, mert mindig az anya-gyerek kapcsolat elbaszottságán rugóznak. De mindig látnunk kell az egész képet: az anya-gyermek diád egy nagyon fontos összetartozó láncszem az egész hálózatban: ha e kapcsolat körül levő egész hálózat terhelt, torzult, akkor az arra a 2 láncszemre is nagy hatással van. Mert az a  speciális kapcsolat nagyon érzékeny és hihetetlenül fontos, ez kétségtelen. Az anyánál kezdődik a felnőtt, gondoskodó oldal, de messze nem ott végződik. 

 Igen, nemcsak az anyák vannak elszigetelve, és bizonytalanságban: rengeteg egzisztenciális és globális veszély leselkedik mindenkire - még ha épp nem egy háborús övezetben lakik is valaki, csak éppen attól retteg, hogy mikor lesz a következő munkahelyi leépítés, elég lesz-e a nyugdíj a gyógyszerekre, vagy átmegy-e a vizsgákon. De azért nagyon szembeötlő az, hogy valójában személyiségbeli, gazdasági, társadalmi különbségektől majdnem függetlenül olyan elhanyagolt csoport az anyáké, amely meglehetősen nagy számú csoportja a társadalomnak, hogy érdemesnek tűnik ezt társadalmi problémaként kezelni. Hosszú fejtegetés tárgya lehet az, hogy miért az a “norma” egy kultúrában, hogy az anyák nulla valós információval kezdik anyaszerepüket? Hogy az anyák a szüléstől kezdve sokszor személytelen tárgyként vannak kezelve, amely a kórházi egészségügyi rendszer tekintélyelvű beavatkozó protokolljainál kezdődik, és abban folytatódik, hogy a felnőtt társadalomból való eltűnés és az anyai feladatok, megterheléseket úgy aposztrofáljuk, hogy valaki “otthon van, nem dolgozik”. Vagy ha épp munkahelyen van, de otthon folytatja a “házi”munkát, de az már láthatatlan?

 Mit tehetünk? Az, hogy felismerjük a rendszer hibáját, segíthet abban, hogy ne magunkkal, vagy más nevelési elveket valló szülőtársunkkal álljunk állandó feszült kapcsolatban, hanem életünk korlátait elismerve kihozzuk helyzetünkből a legtöbbet. Egymás támogatása nagyon-nagyon fontos, és nemcsak azért, mert a szeretetteli kapcsolatok a hosszú egészséges élet egyik legfontosabb alapja, hanem kialakulhatnak olyan új “sisterhood”-ra épülő, anyatársi összefogások, amik új minőséget és erőket hozhatnak életünkbe.  És ha nemcsak a nők fognak össze, hanem a férfiaknak is ugyanilyen fontos, hogy milyen minőségben nőnek fel a gyermekei, akkor az egész társadalom rangos helyre emelhetné nemcsak a gyerekek gondozását, hanem az emberi életminőséget mint olyat - nem egy kiemelt zárványként, hanem társadalomszervező központi elemként. Így kevesebb lenne a végtelenségig kimerült szorongó anya, és apa, akik ebben a rendszerben sokkal nehezebben adnak békés kiegyensúlyozott családi hátteret gyermekeiknek. Álmodozom egy olyan rendszerről, ahol nem a szeparáció a norma: az, hogy a felnőtteket szeparáljuk a gyerekektől (mihamarabb), vagy az apát a családtól. Amint sokan érzik az igényt, elindulhat egy közös gondolkodás egy olyan világról, ahol produktívak vagyunk, kiteljesíthetjük minden bennünk rejlő tehetségünket nőként és férfiként egyaránt, de ez nem megy családi, baráti, személyes kapcsolataink rovására. Ahol a GDP termelésnél fontosabbak az emberi kapcsolatok, ami a minőségi boldog élet egyik alappillére.

Hiszek benne, hogy az igazi változások alulról jönnek a mélyen összekapcsolódott emberi társas hálózatok erejéből.

 Azon túl, hogy erősítjük társas kapcsolatainkat, mint minden szorongás esetén, bármi is álljon a háttérben, kereshetünk olyan szorongáscsökkentő módszereket is, amelyek lehetőleg természetesen, magunkat tisztelve és nem függőségbe rántva (mint pl. egy gyógyszer) segítik idegrendszerünk megnyugtatását. A szorongás mélyen testi élmény. A testtel foglalkozó lazító, nyugtató testterápiák (bodywork) mint például a shiatsu, nagyon hatékonyan bevethetőek a szorongás elleni harcban. 

A shiatsu szorongáscsökkentő erejéről írok még következő cikkeimben a shiatsus blogomon.

Carolan, M. (2005)”Doing It Properly”? The Experience of First Mothering Over 35 Years. In: Health Care for Women International, Vol.26 Iss. 9, 764-787, DOI: 10.1080/07399330500230987

Interjú Gáborjáni Rékával arról, hogy megtanuljuk tisztelni a pihenés időszakát, érteni a töltődés fontosságát. Választ kaphatunk arra, hogyan ne merüljünk le a téli időszakban, és mi az oka annak, ha nehezünkre esik az önkényeztetés.

Az anyaság nagyon sokszor a túlélésről szól, pláne télen, amikor hideg van, kevesebbet vagyunk friss levegőn, mert már délután 4-kor sötétedik, egyik betegség éri a másikat, és tél végére már biztosan érezzük, hogy lemerülnek a tartalékaink....Nem is kell anyának lenni a téli kimerültséghez, de azért az rátesz pár lapáttal, ha mi vagyunk azok, akik az éjjel köhögéstől nem alvó babát órákig hurcolásszuk. Imádott gyerekeinkkel ilyenkor türelmetlenül kiabálunk, és persze, dackorszak és megértjük, hogy ő is fáradt és üvöltve csapkod, de az "ezt nem bírom" érzés többször önt el, mint amennyi még érzésünk szerint esetleg beleférne...Nos, hát arra már zöld fülű négy éves anyaságom alatt rájöttem, hogy ezt az egész kalandot csak úgy lehet bírni, sőt akár élvezni, ha nagyon odafigyelünk, hogy ne merüljenek le a mi saját energiatartalékaink. És ez kiemelten vonatkozik a téli időszakra. Félévente egy kis wellness nem elég, folyamatosan fel kell tudni töltődni testileg, lelkileg. Na de hogyan? Kinek van erre ideje? 

Gáborjáni Réka téli Rasayana jóga tanításai ( https://noijoga.me ) pont a feltöltődésről szólnak, kifejezetten nőknek. A túlhajszoltság persze nemtől függetlenül teljesen általános jelenség, és a pihenésre, önkényeztetésre, egészséges töltekezésre  nagyjából minden férfinak is szüksége lenne, de Réka a nőkre koncentrál. A másfél hónapos program étkezéssel, mozgással és lelki-szellemi felfrissüléssel kapcsolatos nagyon hasznos tudást és gyakorlatokat tartalmaz, ami az ayurvédikus ősi bölcsességből ered. De a kulcs mégis az, hogy megengedjük-e magunknak, hogy magunkkal foglalkozzunk. Még ha a könyökünkön is jön ki ennek a fontossága, sok anyának nehezére esik a tettek mezejére lépni az önkényeztetésben.

A melegítő, gyógyító fűszeres ételek-italok, és a napi olajos önmasszázs is a testünket táplálják, de mindez akkor ér igazán aranyat, ha megengedjük magunknak a téli befelé fordulást, és "téli depizés" helyett kontemplálunk.

Megtaláljuk a csönd gyógyító, frissítő erejét, meditálunk, relaxálunk, csöndben egymagunk vagyunk, alkotunk, összegzünk és mélyen átérezzük azt, ami lelkünk legmélyén él. Most ebben a csendben meghallhatjuk azt, amit ritkán, és fontos üzeneteket kaphatunk, kitisztogathatjuk lelkünk legmélyebb bugyrait is, hogy aztán a tavasz lendületét és a nyár aktivitását újult erővel tudjuk élvezni. 

Gáborjáni Rékával való találkozások inspirálóak, feltöltőek és egy jó nagy adag mély relaxációban is részünk lehet, amiben ha megmerült testünk-lelkünk, már kívánni fogja, hogy mi magunk is ezt adjuk neki. Réka csodálatos női jógagyakorlatai a nők különös erejével, testi és lelki képességeivel dolgozik, ami külön erőt, tartás ad a megteremtett békességes állapothoz. Mivel részt veszek az idei téli Rasayana programon, volt alkalmam Rékának két kérdést is feltennem a téli töltekezéssel kapcsolatban, és jól kifejtett részletes válaszokat kaptam, ami az olvasóknak biztosan a javukra válik! Olvassátok hát szeretettel Réka sorait!

M.Ré: Mit javasolsz azoknak az anyáknak akik nem jutottak el erre a Rasayanara? mik azok a "hétköznapi" mindenki által megtehető dolgok amikkel elkerülhetjük a téli lemerülést és az ez után jövő "tavaszi fáradtságot"?

G.Ré: Az igyekezetem mindig olyan programok megalkotására irányul, ahol nem pusztán az együtt töltött idő esik a latba és több pár jó tipp és tanács megosztásánál - a program önismeretről és felelősségvállalásról is szól - önmagunk testi-lelki egészségéért vállalt öngondoskodásról.

A fő gondolat ebben a programban, amit kifejezetten a téli időszakra javaslok az, hogy megtanuljuk tisztelni a pihenés időszakát, érteni a töltődés fontosságát. Egyre több tudományos kutatás szól arról, hogy ha a világ által ránk oktrojált (de sajnos önként is vállalt) pörgésnek nem bírunk ellenállni, akkor ez hosszútávon milyen komoly megbetegítő hatással van az immunrendszerünkre (és ezek hogyan is válthatnak át auto-immun megbetegedésekbe), az szív egészségére, vagy a rákosodási folyamatainkra (különös tekintettel a végbél, a prosztata, a máj és a mell rákos megbetegedéseire), illetve mentális kapacitásunkra (Alzheimer-kór).

De riogatás helyett jobban szeretek pozitív és előremutató célokat is megértetni. Amikor vigyázunk magunkra, megtaláljuk az egyensúlyt az életünk extrovertált és introvertált, kifelé teljesítő, ill. befelé töltő részei között, akkor sok kérdés mintegy "magától" megoldódni látszik. Mert a testünk egy hihetetlenül bölcs rendszer, melynek mélyéről nem csak a napi kérdésekre, kihívásokra adott válaszokra számíthatunk, hanem mélyebb, személyesebb, lelkibb problémák is oldódhatnak.

Ezzel megalapozva az alábbi javaslatok egyébként esetleg megtévesztő egyszerűségét, a minimál program, amit otthon önmagunkért érdemes megtenni a következők:

A Téli Rasayana 6 pillére:

1. a téli időszakban a testi pihenés, az alvás nem lustaság, hanem imperatívusz. Egyébként egész évben a napi 8 órára kellene törekedni, de ez télen 9 órára is felmehet. Ha naponta ez nem megoldható, akkor a hétvégi hosszú reggeli bealvásokkal lehet pótolni a kimaradt órákat. Fontos, hogy értsük, ez nem lustaság, hanem a test öngondoskodó (regenerálódó) folyamatai számára való lehetőség biztosítása!

   
   

2. a pihenésnek más módjait is tudatosan kellene ilyenkor kultiválni: napi 15 perc elcsendesedés, relaxáció vagy meditáció rendkívüli módon hozzájárul a napi állapotunkhoz, de az éjjeli alvásunk minőségéhez is.

   

3. a kontempláció, vagy naplózás ideje van ilyenkor télen. Ez sosem volt aktív időszak, az ősi, a mainál sokkal sanyarúbb életkörülmények között élők számára az energiák megőrzése, beosztása, a prioritások radikális megállapítása volt az életben maradás feltétele. Nem kell regényeket írni a naplónkba, de érdemes vissza is és előre is tekinteni, kérdéseket megfogalmazni, azokra időt szánni, a válaszokat nem elsietni.

   

4. az önmasszázs a következő a töltekezési listán. Napi akár 5-10 perc is hozzájárul a testünk izmainak ellazításához, és az idegrendszer táplálásához. Az ajurvéda hangsúlyozza, hogy a (hidegen sajtolt) olajat a testünk a bőrünkön keresztül is felveszi, megeszi. Az idegrendszerünk fő tápláléka az olaj és annak alkotóelemei, és bizonyos vitaminokat is csak olajon keresztül vagyunk képesek abszorbálni.

   

5. a megfelelő mozgás. Fontos tudni, hogy mozogni télen is kell, de nem mindegy mit és hogyan. Azok a mozgásformák és intenzitások, amik nyáron megfelelőek lehetnek, nem feltétlenül jók télen. Jelzi is ezt a testünk azzal, hogy kuckózni szeretnénk, lustábbnak érezzük magunkat. Ezt meg kell tisztelnünk, de okosan: a téli időszak napi minimuma a kb. 6000 lépés - egy napra elosztva. Ez egyben mérve nagyjából egy órányi, tempósabb gyaloglásnak felel meg. Az Amerikai Szív Egyesület ajánlása egyébként a napi 10.000 lépés. De ismerve a modern, városi nők átlagos mozgásmennyiségét én már annak is örülök, ha a 6000-et sikerül teljesíteni, de azt viszont naponta és hosszútávon.

   

6. az étkezés természetesen nagyon fontos. Ezt most itt azonban azért nem részletezem, mert a modern világunk ételei már önmagukban is nagyon (túl) dúsak - sajnos nem a legjobb értelemben. Ezért a megfelelő táplálkozás kialakítása nem nehéz, de mégis szinte művészet. Azzal együtt az itt is elmondható, hogy törekedjünk toxinmentesen (tartósítószerek, adalékanyagok, stb), stimulánsokat (kávé, tea, stb), nehéz ételeket (túl sok hús, tejtermék) kerülve tiszta étkezésre. Emellett szerepelnek a programban ún. Rasayana étkek, melyek fogyasztása építő, roboráló hatású.

M.Ré: Miért olyan nehéz belekezdeni abba, ami jó és fontos, és hogyan tudjuk mégis rávenni magunkat?

G.Ré: Ez egy komplex kérdés. Hosszú évek óta dolgozom nőkkel és látom azt, hogy mennyire nehéz egyszerű praktikákat a hétköznapjainkba beilleszteni. Ennyi idő elteltével nem tudok nem mély-pszichológiai, gyakran egészen kisgyerekkorig visszanyúló okokat látni az öngondoskodásunk hárítása mögött. Emellett vannak nem kevésbé fontos, testi jellegű magyarázatok is.

Anyaként jó tudatosítanunk magunkban, hogy ez tanulás-tanítás kérdése is. Amikor egy családban példa van bármire, pl. az öngondoskodásra, vagy a rendszeres testmozgásra, akkor azt sokkal könnyebb a gyerekeknek is tovább vinni. Amit mi otthon láttunk, nagyon meghatározó.

 De felül is írható: lehet újra kondicionálni magunkat és a környezetünket is a váltásra. Vannak bennünk munkálkodó, önsorsrontó pszichológiai mintáink, melyek megértésére érdemes törekedni, de emellett hiszek az informálódás erejében. A test és az elme nagy szövetségesekké válhatnak! Ha értjük, azt, hogy miért jó nekünk valami, és ha legalább alap szinten tisztába kerülünk a saját belső szabotőrjeink munkálkodásával, ha mindezt a környezetünk (család, munkahely) felé értelmesen és meggyőzően tudjuk kommunikálni, akkor sokkal könnyebb a külső és belső támogatást meglelni.

Hajlamosak vagyunk külső okokkal magyarázni azt, miért is bukik meg egy vállalásunk. Biztos sok igazság van ebben mindig, de a külvilág mindig csak fele a történetnek. Én most a belsőnk felé fordítanám a figyelmet, arra úgyis nagyobb ráhatásunk van.

Belső okok, önismeret tekintetében a teljesség igénye nélkül, minimum az alábbiakra biztos, hogy érdemes lesz összpontosítani, mielőtt (bármilyen) programba belekezdünk:

1. okok, célok : tisztázni, miért van erre a bizonyos programra szükségünk? Honnan indulok, hová szeretnénk eljutni. Nagyon gyakran azon bukik el egy vállalás sikeressége, hogy ezen alap kérdések megválaszolását kihagyjuk, és emiatt irreális elvárásaink lesznek magunkkal szemben. A világunkra jellemző "sokat, de azt most azonnal", harácsoló mentalitás még az ilyen egyébként jó szándékú történetekben is gyakran megmutatkozik. Érdemes tehát okosan, megfelelő tempóban, reális célkitűzéseket megfogalmazni.

2. szabotőrök: a fentiekkel is magyarázható természetesen az, hogy a kezdeti lendület miért hal hamvába oly gyakran és gyorsan bennünk. De emellett érdemes a belső gátló erőkkel is ismerkedni. Erre nagyon jó a naplózás, azon részben tudattalan gondolatok felszínre hozása, amik önsorsrontó módon hatnak ránk.

   • Ezek közül vannak lelkiek, örökölt minták is persze: nem mindegy, hogy otthonról milyen mintát hozunk azzal kapcsolatban, hogy mit és főleg mennyi öngondoskodást hiszünk elfogadható, önmagunk számára engedélyezhető mennyiségnek. Gyakran látom, hogy kis idő elteltével beindulnak a torzult, belső szülői parancsok, melyek alapján ez már nekünk "nem jár". Ilyen tekintetben a Rasayana program a belső gyermek gyógyítása is - ha innen nézzük.

   • Emellett vannak priméren testi jellegű szabotőrjeink is. Testünk egy bizonyos szintű stresszhormon koncentrációhoz szokott. Amikor pedig a Rasayana praktikák hatására ez a hormonszint csökkenni kezd, a testnek akklimatizálódnia kell. Azonban ez testi szinten ahhoz hasonlatos, mint amikor egy drogtól függünk. Némiképp leegyszerűsítve: "le kell jöjjünk a szerről", mert az adrenalin és a kortizol nevű hormonok a testünkben hasonló érzeteket váltanak ki, mint a stimulánsok. Ahogy beszélhetünk kávé függésről, ugyanúgy kell kortizol függésről is szólnunk. Ezt érdemes tudatosítani, mert szinte kivétel nélkül mindenkit elér egy ponton ez a megvonási tünet - ekkor kell tudatosnak maradni, érteni, miért reagál a testünk úgy, hogy szinte keresi a stimuláló helyzeteket, miközben mi "tudjuk" ez nem tesz nekünk jót.

Kép: Csörgő Andrea férjével

“Nagyon nehéz, de el kell fogadni, hogy a gyerekedet nem te kontrollálod egyedül. Tulajdonképpen az, hogy milyen felnőtt lesz, azt nem te döntöd el. A legnagyobb feladat egy olyan bizalmi kapcsolatot kialakítani, amiben mindig támasza tud lenni a szülő a gyermekének...még tinikorban is.”

Blogunk céljai közt szerepel az anya-baba téma szakértő gurujaival való interjúk készítése. Fogadjátok szeretettel elsőként Csörgő Andival való beszélgetésemet. Andiból olyan stabilitás és empátia sugárzik, ami talán az egyik legfontosabb akkor, ha egy anya végletekig fáradt és a tornyosuló problémáival már nem tud mit kezdeni. Az 5 gyermeken edződött anya széleskörű szakképesítéssel segíti a hozzá forduló szülőket. (http://www.csorgo.hu/ )

Mivel foglalkozol, hogyan mutatnád be magad?

Arról mesélnék, hogy hogyan indultam el, miben képződtem, dolgoztam, mert ez mutatja meg mi számomra a fontos. Negyedik fiammal voltam várandós, amikor egy ligás szopis csoportban (La Leche Liga www.lll.hu ) először megtapasztaltam, hogy mit tud adni egy női csoport, ahol hatalmas szakmai tudás ( LLL 60 éves nemzetközi szervezet) és egy támogató női közösség együtt van jelen igazi elfogadással. Megéreztem milyen ereje van, és nagyon megragadott. Annyira, hogy májusban szültem és októberben már el is indítottam egy szoptatás támogató csoportot Százhalombattán, ahol akkor laktunk. Ahogy a Ligás képzéssel beletanultam a szoptatástámogatásba, egyre inkább kinyílt ez a terület és elkezdtem rálátni, hogy nagyon sok minden van arra befolyással, hogy egy nő szoptat-e vagy sem. Az vált fontossá, hogy hogyan tudom támogatni az anyákat úgy, hogy a felmerülő problémákkal meg tudjanak birkózni. Ekkor, 2007-ben indult a perinatális szaktanácsadó képzés is, amit elvégeztem, valamint a Beli Bubás hordozási tanfolyamvezető képzést is. Sokáig tevékenykedtem ezen a területen főleg önkéntesen, aztán később konzultációkat tartottam szupervízióval. Most is személyes tanácsadást tartok, de vannak nyitott és zárt szülői csoportjaim is. Ahogyan felmerül igény valamire, kitalálom, hogy hogyan tudok leghatékonyabban segíteni.

Milyen kérdésekkel, problémákkal fordulnak hozzád?

A legtöbb kérdés a szülési helyszín, szoptatás, testközelség, alvás, testvérféltékenység, szobatisztaság, dackorszak, hiszti témaköreiben merül fel. Ezek általában gyakorlatias problémákként kerülnek elő, de mögöttük mindig nagyon komplex kérdések húzódnak meg. Szakmai célom felderíteni, hogy az adott család, édesanya életében mik azok a támpontok, amik segítik őt a megoldásban. Természetesen egyrészt információval szolgálok, hogy mi az, ami a gyerek fejlődéséből adódik, aztán megkeressük az adott családnál, hogy mi lesz az ő útjuk. Ebből adódóan jellemzően hosszan dolgozom együtt családokkal, akár évekig, és mindig különböző helyzetekkel keresnek meg. Ez egy amolyan “anyacoach” szerep.

Mi lenne a legfontosabb tanács kisbabás anyák számára, ha csak egyet adhatnál?

Hú, nagyon nehezet kérdezel, mert minden nő életében máshogy merülnek fel problémák és más megoldások a kézenfekvőek, de talán azt mondanám, hogy koncentráljanak mindig az adott helyzetre, és engedjék el, mi lesz később. Engedjék el, mit szeretnének a gyerek 1,5 éves korában látni vagy milyen felnőttnek akarják – arra koncentráljanak, hogy a gyereknek éppen akkor mik a szükségletei.

Mi segíti az anyákat a babájukhoz való kapcsolódásban?

Az segít a leginkább, ha elengedik az elvárásaikat, előfeltételezéseiket. Nagy nehézség, hogy a várandósgondozás és a szülészeti ellátás akadályozza, hogy egy nő koncentráljon a saját szükségleteire. Nem nevezhető nőközpontúnak az ellátás, nem teszik fel ezt a kérdést: neked mi lenne jó? Ha valaki esetleg felteszi, akkor is kevés szakember tudja támogatni a nőket ebben.

Ezt hogy érted?

Nagyon mély önismeret és jó segítői attitűd kell, hogy jól tudjon valaki támogatni. Sok nő dolgozik a szülészeti ellátásban, de legtöbben a saját múltjukat sem dolgozták még fel, sőt azok a traumák, amiket a nők elszenvednek a kezük alatt, traumatizálják az ellátókat is.

Mi akadályozza az anyákat, hogy babáikhoz kapcsolódjanak?

Egyrészt önmaguk..., aztán rengeteg a téves információ, tévhit. Információs dömping van, amiben el lehet veszni, mindent és annak ellenkezőjét is meg lehet találni a neten. Tudományos alapokon álló ellátásnak kellene működnie, és a szülészeti ellátásnak a szétszabdaltság helyett (védőnő, szülésznő, szülészorvos, háziorvos, stb.) egységesnek kellene lennie. Nincs egy olyan szakember, aki felelősen, jó kompeteniciákkal felvértezve végig kísérné az anyát a várandósgondozás ideje alatt, a szülésnél és a gyerekágynál is – ha lenne egy megbízható, jó szakember, akkor az megkönnyítené a kisbabás időszakot is a kezdetektől. (Elvben már végezhet várandósgondozást szülésznő, ugyanakkor még nem biztosított, hogy a szülésnél is ő legyen jelen, a gyermekágyra pedig már nem terjed ki a lehetőség.)

Igen, és jellemző, hogy első babájukat váró nők csak a szülésre készülnek, a szoptatásról már csak nagyon kevesen keresnek információt és a kisbabás létről még kevesebben....

Mert a szülés körül van a legtöbb félelem...

Mit gondolsz a kisbabás lét magányosságáról, “börtönéről”?

Hát igen, az van...Én mindig arra bíztatom a kismamákat, hogy keressenek támogató csoportokat (pl. szopis, vagy hordozós csoport, klubot). Budapesten dömping van a babás csoportokból, de az is igaz, hogy ezek legtöbbje a gyerekről szól – arra jó, hogy kimozduljon az anya a négy fal közül, de nem fejlesztik a nők közti minőségi kapcsolatokat. (pl. Ringató, babamasszázs, stb.) Ennek az időszaknak ez is a nehézsége: túlságosan is a baba van a figyelem középpontjában.

Igen, az anya egyedül otthon a baba minden mozdulatát figyeli és rengeteg mindenen aggódik....mi lenne jó ehelyett?

A kisbabák, kisgyerekek már nem részei annyira a felnőttek életének, mint amikor még a női közösségek együtt dolgoztak, mondjuk együtt főzték a szilvalekvárt, varrtak, kertészkedtek, ott a kisbaba kevesebb figyelmet kapott. Ne gondolják azt az anyák, hogy jobban fogják érezni magukat, ha a babát mindenféle fejlesztésekre cipelik. Feltöltődésre, kikapcsolódásra is szükségük van.

Mi lenne az álomvilág, amiben szerinted anyának és babának is a legoptimálisabb lenne élni?

Már az is nagy előrelépés lenne, ha könnyebben kérnénk segítséget, és nyitottabban állnánk egymáshoz. Abban szocializálódtunk, hogy “Ez a te problémád, oldd meg magad!” “ Ne kérj szívességet, mert nem tudhatod, hogy mi lesz az ára!” a társadalmunk sajnos nagyban a bizalmatlanságra épít és az egyén terhét démonizálja. Amikor egy nő ráébred, hogy a kisbabás lét nehéz, bűntudata lesz ettől és nem tud segítséget kérni, és így egyre nehezebb dolga lesz.

Jó lenne, ha a természettől nem ennyire elszakadtan élnénk, és több olyan tevékenységet űznénk amelyek teremtőek, örömet adnak, az anyaghoz közelebb hoznak: főzni, varrni, nemezelni, a kertben dolgozni, barkácsolni... olyan pihentető tevékenységeket kellene keresni amibe a gyerekek is be tudnak kapcsolódni és tanulhatnak belőle. Minél több a gépesítés körülöttünk, annál kevesebb lehetősége van a gyerekeknek valamibe bevonódni. Ráadásul a társadalmunk nagyon nem anyabarát. Bárhova mész, azt érzed, a gyerek zavaró tényező, akit muszáj elviselni addig amíg felnő.

Mit gondolsz az alvástréningről? Ebben a témában szoktak hozzád fordulni? Mit szoktál tanácsolni a kimerült anyáknak, akik már csak ebben bíznak?

Hozzám nem szoktak olyanok eljutni akik kizárólag az alvástréningben látják a megoldást – de mindig elmondom, hogy mit kell tudni a babákról ( lásd Cs. A. cikke: http://www.csorgo.hu/?menu=hirek&id=4 ) ennek ellenére van, aki azt mondja, hogy jó, érti, de azonnal szeretne változást. A baj az, hogy a magukat alvás szakembereknek nevezők éppen arra két tévhitre, illetve hiányra erősítenek rá, amelyek ennek a témának a kulcskérdései: 1.) amit az anya tapasztal (sűrű ébredés) az nem normális – A módszer azt sugallja, hogy ha a három hónapos baba nem alussza át az éjszakát az baj. Ez hazugság. Általában, ha egy szakember elmondja a szülőknek, hogy ez a baba biológiai érettségéből fakadóan teljesen normális jelenség, és egy támogató közösségben együttérző tagokra talál, és még kap pár jó tanácsot is, akkor már nem is olyan égető a probléma. 2.) A szülőknek általában nem mondják el, hogy az alvástréning mivel járhat, a kockázatok és mellékhatások tekintetében nem adnak felvilágosítást.

Mit értesz ez alatt?

Van, aki a másfél-két éves gyerekével fordul hozzám különböző problémákkal, és kiderül, hogy a kapcsolódással van probléma, ami az alvástréningezésből ered. Az egymásra hangolódás korai időszakában, ha a testközelségre irányuló igényt nem kapja meg a baba, akkor az távolodással jár: ez onnan érhető tetten, hogy a kisgyermek fejlődésében vannak csomópontok (pl. járni kezd, dackorszak) amiben a kölcsönös bizalom, testközelség megnyugvást tud adni. Nagyon fontos ezeknél a fejlődési fordulópontoknál, hogy az anya gyerek kapcsolata, bizalma mennyire kielégítő, mert ha nem az, akkor nagy nehézségeket tud megélni a szülő. Lehet olyan döntést hozni, amiben határokat állít az anya, ha már nagyon nem bírja a terheket, de ennek felelős döntésnek kell lennie, és olyan megoldás az optimális, ami mindkettőjük számára OK. Természetesen nem lehet mindig a gyereknek minden szükségletét kielégíteni. Azt is fontos tudni, hogy a kritikus időszakokban nagyon benne van az anya saját gyerekkora is. Van ilyen csoportom is, ami ezzel a témával foglalkozik. Sokaknak van ugyanis olyan traumája, ami megakadályozza abban, hogy tudatosan, vagy higgadtan kezelje a helyzeteket. Leginkább a 2-3 éves gyerekek szülei jutnak el idáig, amikor az igény szerinti szoptatás, gondoskodás már nem elég, és ráébrednek, hogy vannak “csomagban hozott” indulataik.

Ki lehet-e mutatni valakin később, hogy alvástréningezték-e vagy sem? Vannak-e olyan vonások, amikben egyértelműen megkülönböztethetőek később a gyerekek /felnőttek? Nincsenek- a kutatások nagyon szélsőséges helyzetekről szólnak, ahol a nagyon elhanyagolt gyermekekben kimutathatóak az elváltozások. De egy gyermek fejlődése nem csak azon múlik, hogy mennyire voltak válaszkészek a szülei. Ranschburg Jenőnek van egy mondása, ami valahogy úgy hangzik, hogy a gyereknevelés hosszútávú befektetés: a gyors módszer a fakanál, egyébként a befektetett energiát esetleg csak felnőttkorban láthatjuk meg....

Vagy akkor sem, hiszen millió dolog befolyásol egy gyermeket a felnövekvése során, ami nem a szüleitől fakad ….

Igen, nagyon nehéz, de el kell fogadni, hogy a gyerekedet nem te kontrollálod egyedül. Tulajdonképpen az, hogy milyen felnőtt lesz, azt nem te döntöd el. A legnagyobb feladat egy olyan bizalmi kapcsolatot kialakítani, amiben mindig támasza tud lenni a szülő a gyermekének...még tinikorban is....– hogy a gyerek hogyan birkózik meg az élet nehézségeivel, az már nem kizárólag a mi fennhatóságunk. Rossz lovon ül az az anya, aki azt gondolja, hogy az egyetlen életfeladata a gyereknevelés....

Az anyai lét nehézségei kudarcokat is magukban foglalnak, ezekkel szembesülni kell és megküzdeni velük – a szülőknek azt szoktam mondani, hogy merjenek tévedni, egyik szülő sem tökéletes, abból viszont rengeteget tanulhatnak a gyerekek, hogy hogyan küzdünk meg a saját nehézségeinkkel. A megküzdést fogják így megtanulni.

 Adott egy barátnőd, aki gyereket vár. Te meg már évek óta gyakorlod a kötődő/válaszkész/természetes/minekisnevezzükezt babagondozást, gyereknevelést, családi életstílust. Hogyan csábítod, informálod, reklámozod, befolyásolod, győzöd meg az általad követett út “helyességéről” (ennek a posztnak nem az a célja, hogy a a kötődő nevelés “helyességéről” kezdeményezzen vitát). Mert mégiscsak valahogy örülnél neki, ha ő is részese lehetne annak az élménynek, amit a testközeli babázás ad. (Erről – is - értekeztünk nemrég itt). És mondhatjuk, hogy leghatásosabb a személyes példád, de rengeteg más befolyással bíró szereplő is ott van, anya, anyós, védőnő, csecsemőosztályos nővér, médiákok. Magam részéről én hamar bekerültem az ősanya kategóriába a fura szokásaimmal, hogy mondjuk bármikor cicire kerülhet a gyermekem. Bár újabban senki nem etet “időre”, csak éppen “igény szerint szoptatok, de valószínűleg még nem éhes”. Óriási a különbség? Nálam nem.

Maradjunk akkor az informálás biztonságos pályáján. Ez a cikk sok fontos témát érint az igény szerinti szoptatással kapcsolatban. Nem az a három soros kis színes műfaj, de érdemes végigolvasni. Van egy sor LLL füzet, ami végigveszi az alapokat, és a gyakran előforduló problémákat, és külön foglalkozik a tévhitekkel (védőnőknek, gyermekorvosoknak, anyósoknak is melegen ajánlott). Bár hatékonyabbnak tartom a szakemberek által megírt cikkek tanulmányozását, ha valakit a fácse fog meg, ám legyen. Van például “A szoptatásért – egy éven túl” csoport,  ahol jobbára megbízható információk terjednek (és a 1 év alatt is hasznos tud lenni).

Aztán létezik az alvás, altatás témája. Több tagja van a vonatkozó FB csoportnak, mint egy kisebb kormánypártnak, ennyire közérdekű és érzelmi vihart kavaró a téma. A “hat hetes a babám, de még mindig nem alussza át az éjszakát” típusú kérdések rendszeresek, ezért hát ezt meg ezt is kötelező olvasmánnyá tenném szülés előtt.

Eddig is tudtam ésszel, de a második gyermekem születése óta nagyon érzem is, mi a különbség a természetes és beavatkozásos kórházi szüléssel induló baba-karrier között, ezért különösen fontos tudatosan készülni a szülésre. Ebben a témában aztán nagyon széles a választék, és itt is van jó, hiteles FB csopi, (“Mindent a szülésről (szakértőkkel)”), meg aztán vannak a praktikus illetve inspiráló könyvek (A bába válaszol, és persze a csodás Ina May Gaskin szüléstörténetek, és a vizuális típusok nézhetnek videót is inspirálódni). De egész más a személyes találkozás, például a szakember által tartott szülésfelkészítő. Most így leírva a szót látom, hogy nagyon ridegen-hidegen szól, és  ettől nem fog tódulni a tömeg, úgyhogy mondom úgy, hogy van több, empatikus, nagytudású, női testet,a szülést  ismerő, érző nő, akinél a szülésfelkészítő egyrészt nagyszerű közösségi esemény, testfelkészítő, felbecsülhetetlen értékű tudásforrás, és egy olyan női energiákkal teli tér, ahol a szülésedre, mint egy fizikai, lelki, spirituális élményre tudsz készülni. Én a JógaSzülést tudom nagy szeretettel ajánlani.

Minderről olvashatsz William Sears könyveiben (főként angol nyelven, de magyarul pl. ez), aki számomra szórakoztató és elsőre újszerűnek tűnő stílusban tárgyalja a babák fejlődését, gondozását. Ugyanez még olvasmányosabban  Mayam Bialik kötődő nevelős önéletrajzi ihletésű könyvében.

Gondolkodtam még, hogy én magam hogyan keveredtem ide. Valószínűleg nem a tudományos cikkek fejtettek ki ellenállhatatlan vonzerőt, maga az információk mögötti érzelmi viszonyulás volt az, amihez tudtam és akartam kapcsolódni. Aztán még az úton elindító élmény volt Liedloff könyve az elveszett boldogságról. Párom azóta se tér napirendre a jekánák fölött. Bár néha összekeveri őket a kecsuákkal (vajon miért?). Ha valaki azzal jön, hogy nem élünk a dzsungelben, annak Dr. Spock munkásságát ajánlom a figyelmébe.

Valóban nem vagyunk dzsungellakók, nem is ez a lényeg. Városi jekánák még lehetünk.

Nektek mik voltak azok az élmények, amik meghatározzák a babákkal való kapcsolatotokat?

Ha gyerektéma akkor anyák. Ha babagondozás akkor mamajóllét. Egyértelmű, hogy az anyáé kulcs szerep, pláne egy pici babánál. De apa, te is nagyon-nagyon fontos vagy! A gyermek a te testedből és lelkedből is áll. Rád is nagy szüksége van!

Apáknál már a jelenlét is alapkérdés. Terhesen otthagyott anyák, vagy babával, kisgyerekkel egyedül maradtak: Big respect! Ha az atomizált társadalomban fájlaljuk, hogy nem egy falu neveli fel a gyermekünket, akkor az egyedülálló  anyákon még ennél is sokkal nagyobb a teher. Megbélyegzés, krónikus időhiány, teljes felelősség, és még az örömteli pillanatokat sem tudják egy másikkal megosztani.

És ha van férj, de nincs jelen? Mondjuk állandóan dolgozik. Persze, a megélhetés. De akkor is: jellemző, hogy  a gyereknevelés átpasszolva teljesen anyának - úgyis ő szoptatja - na és? Pelenkázni, fürdetni, játszani apa is tud! Sőt! "Kisajátította a gyerekeket" - hát nem vagytok egyenlő  felnőtt partnerek? Nem a másik féltől függ, hogy én mennyi időt áldozok a gyerekeimre. "Nem volt apa mintám" - itt az esély, hogy a gyerekednek legyen! Igen, az anyáknak is meg kell küzdeniük a saját hozott jó-rossz anya mintáikkal, és kialakítani egy sajátot, amiben jól érzik magukat. Az apák sem tudják ezt a lelki munkát, személyiségfejlődést megspórolni, ha jó apák szeretnének lenni. Csak talán azért nehezebb, mert a férfiak nem szeretnek annyira lelkizni. Hát ez nem köldöknézős nyafogás uraim, hanem kemény munka.

És sok jó példa is van. Aki élete fontos részének tarja a családját. Nem egy plusz ráakasztott teher, hanem identitása és élete aktív része: felemelő élmény a gyermeke születése - vajúdásban erős kezű de csöndes támasz, és amikor végre megpillantja gyermekét: igen, mélyen meghatódik. Tiszteli feleségét azért az erőért, amivel képes végigvinni a folyamatot. Mellkasára veszi az aprócska emberkét ha anya császárral szült, vagy amíg anya sebeit ellátják. Elemi biológiai kötődés indul be, az oxitocin hormonjai nemcsak az anyában, de az apában is munkálkodnak, ha végig kísérte a szülést és pár percesen tarthatja a kis törékeny testet. És pár naposan pár hetesen együtt válnak családdá  - szabadságot vesz ki, mert megteheti, jár neki és a gyermekénél fontosabb nincs a világon. Óriási ajándékot kap az a férfi, aki bele meri engedni magát a baba világába: igazi örömöt, feltöltődést, és egy élethosszig tartó szeretetet. És ha csak este ér haza a melóból: élvezettel kapja fel a picit, hogy megnevettesse - apa az igazi mókamester. Már az egy éves is sír utána ha elmeg,y és azonnal apa karjában szeretne lenni ha hazajön. Apa hordoz és altat. Igen, a szoptatottat is el tudja. Énekel neki és karjában tartva táncol, forog vele, ringatja. Élvezi a meztelen babahusit. Megkacagtatja. A fáradt dührohamja közepén tombolót 3 évest kizökkenti, megnevetteti és megnyugtatja. Oviba viszi minden reggel. Jelen van igazán. Nem csak az odadörrenő parancsszavak vagy alkalmankénti példabeszédek formájában. Soha sem üti meg a gyerekét: elég erős ahhoz, hogy kontrollálja dühét és elég bölcs ahhoz, hogy tudja, a megfélemlítés csak fájdalmat, még több dühöt és eltávolodást jelent (ami nem a gyenge három évesnél, hanem majd tinédzserkorban jelentkezik nagyon látványosan). Kapcsolatban akar maradni a gyerekeivel. Nem rivalizál velük és nem féltékeny rájuk mert felnőtt, érett személyiség.

Egy jó apához ugyanannyi kell, mint egy jó anyához: jelenlét: szeretetteli empatikus jelenlét, rengeteg türelem és szándék a személyiség fejlődésre.

Image: https://www.recreoviral.com/creatividad/esposo-contrato-23-artistas-para-realizar-el-mejor-regalo-de-cumpleanos-para-su-esposa/

Már 12 órája vajúdtam. Olyan 140-szer nyögtem már fel, hogy a férjem (P.) masszírozza a keresztcsontomat, mert csak az enyhítette a mindig egy percig tartó fájásokat. Kimerültek voltunk. Megvizsgált a szülésznő. Olyasmit mondott, hogy még van egy kis rész, amin akkor most tágítana - hanyatt feküdtem és így jött a fájás - így ezerszer rosszabb volt, mint állva, valamire támaszkodni, hogy P. elérje a hátam - de kibírtam a tágítást, sőt meg se mozdultam csukott szemmel. Ekkor ezt hallottam: mindjárt elalszik....aki ilyen vizsgálatba belealszik az már túl kimerült...beszélnünk kell...Kinyitottam a szemem: úgy látjuk, (két szülésznő volt jelen) hogy eljött az a pont, ahol vagy kórház, vagy megpróbálsz egy bábai trükköt: egy deci bor, ami átmenetileg szünetelteti a fájásokat és alszol - aztán folytatjuk. Döntsétek el, beszéljétek meg, mi addig kimegyünk - egyszerre válaszoltunk P.vel: alszunk. Egyrészt semmi kedvem nem volt kórházba menni, másrészt a pihenésnél jobban nem vágytam semmire (ha már kórház, akkor is kipihentebben menjünk be). Harmadrészt hittem. Ahogy P. is: végigmegyünk ezen az úton, nem adjuk fel, mindent megteszünk ami tőlünk telik. Pihenünk. Menni fog. Nem voltak ilyen logikus gondolataim, de tisztán tudtam mit akarok, és bíztam abban, hogy van még esélyem. Biztosan működik az a bábai trükk... Hallottam már egy ilyen sztorit pont tőlük a szülésfelkészítőn, hogy sikerült aludni és aztán szülni (és amikor ezt egy szülészorvosnak elmesélte a szülésznő, akkor egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen létezik, mert ilyen még nem fordult elő se az ő, se kollégái praxisában)

Kaptam egy deci finom hűs fehérbort, és közben mondta a két bába, hogy akkor ők most elmennek és 2,5 óra múlva visszajönnek - de bármikor itt teremnek, ha addig szükségünk van rájuk. Jól esett a bor. Bementünk a hálóba lefeküdni. A bor lazító hatására szüneteltek a fájások, azonnal elaludtunk....egy óra múlva ébredtem halvány fájásra és egy pánikszerű érzésre: mi van, ha kórház? Aztán arra gondoltam, hogy már volt egy jó kórházi szülésélményem, jó lesz úgy is, ha azt hozza a sors. P. még aludni akart - hát akkor próbáljunk még egy órát pihenni - valamennyire sikerült, bár már újra jöttek halványan a ritmikus fájások. Két óra pihenés után felkeltem, lezuhanyoztam és elkezdtem sétálni - sokkal erősebbnek éreztem magam - jöjjön aminek jönnie kell, újra mosolyogtam – P. is összeszedte magát, és mire a bábák visszaértek, olyan erőssé váltak az összehúzódások, hogy már a szülőszéken ültem – (hálás voltam ennek a közepén lukas kis sámlinak amit én avathattam fel) máshogyan is néztek rám, látszott a szemükön, hogy na, itt kezd komolyra fordulni a helyzet: végre elment a magzatvíz és megérkeztek a tolófájások. Térdeltem, támaszkodtam, szülőszéken ültem, elsöprő erejű tolások jöttek, de a baba nem bújt ki - biztattak, csatakosra izzadva kapaszkodtam egy bábába míg P. kitartóan masszírozott - már semmi nem érdekelt, mély torokhangon bőgtem mint egy oroszlán, és minden szünetet áldásnak éreztem, ahol egy nagyon rövidke időre ellazulhatok, pihenhetek, mert aztán újra elsöpört a hullám, amibe az összes sejtem összes erejét bele kellett tennem - hegyeket toltam el. Visszacsúszott a baba - csípőm szögén picit billentettem és éreztem, hogy így lejjebb tud jönni - a bábák is mondták, hogy na így jobb - az egyikük már alattam feküdt, hogy elkapja a babát - de még mindig nem jött. Azt mondták, ha így nem megy, fekve kell próbálkoznom - Nem - mondtam halkan nyögve de határozottan - minden, de minden múltbeli és jövőbeni erőmet összeszedve toltam - éreztem hogy mindjárt kibújik - egy utolsó ordítás és a baba kilőtt mint egy ágyúgolyó - végre, vége a tornádónak, szélcsend, minden szenvedés megszűnt - óvatosan lefektettek a kanapénkra, és hasamra vehettem a meleg csúszós kis testet. Végre P. elgyötört de már örömittas arcát is láttam -- végigküzdötte velem ezt a 18 órát.

Hú de jó volt pihenni...csak pihegtem, csak simogattam az újszülött illatú kis testet és mondogattam: babám, kicsim, drága babám, ....megint P. kukucskált a takaró alá, ő látta először, mint első babánk születésénél is - mellre raktuk és erősen rácuppant - szívta ügyesen. Majd az egyik bába így szólt: mindegyik szülés nehéz, de ez kemény menet volt - azért volt nehéz kitolni, mert a babák kettőt szoktak fordulni, hogy jobban elférjenek. Először a fejüket, aztán a vállukat. Kisfiam nem fordított a vállán,hanem teljes vállszélességgel robbant ki - rögbijátékos lesz - gondoltam. A bábák vidáman eltakarítottak, és elbúcsúztak - lezuhanyoztam és a picivel meg P.-vel összebújtunk a nagy ágyban - megérkeztünk - lebegtem és csodálattal néztem az apróságot. (Nehogy ebből valaki azt higgye, hogy az otthon szülés mindig hosszú, kedves barátnőm pár héttel később, a bábák érkezése után 45 perccel szülte meg otthon kislányát)

Kisfiam az otthonszülés világnapján látta meg a napvilágot békében, saját ütemében, beavatkozások nélkül a kanapénkon. Különcségnek számít a közgondolkodásban, de valójában épp hogy nincs benne semmi különös: ismert helyszín, kedves tapasztalt szakemberek támogató jelenléte, ha kell jelen nem léte. Az is sokkal természetesebb, hogy a saját ágyunkban fekszünk szülés után és apa az első napoktól velünk, együtt éljük meg az első napok megkönnyebbült, természetes oxitocinban gazdag örömteli csodáját. A kórház idegen hely, idegen ágy, idegen anyukák és személyzet - apa nélkül és ezekhez a nagyon intim első napokhoz igazából nem illő - tudom, van akinek a kórházi napokat aranyozza be az emlékezet, de ha már összehasonlítjuk, logikus, hogy melyiknek kellene lennie a normának és melyik elvileg a normálistól eltérő helyzet.

Volt részem igazán szép élményű kórházi szülésben is, azok közé a szerencsés kevesek közé tartozom, szóval nem az attól való félsz mondatja velem mindezt. Csak ismerem mindkettőt. Azt is aláírom, amit pont Geréb Ági hangoztat, hogy minden nőnek az a legmegfelelőbb körülmény, amit ő a legbiztonságosabbnak érez: ha az otthona akkor az, ha a kórház akkor az – én elsőre a kórházat választottam, másodszorra, amikor már tudtam, miről szól egy szülés, és mit tud a testem, akkor az otthonomat. Egy békés kórházi szüléshez persze az kellett, hogy nagyon gondosan megválasszam a kórházat, az orvost és a szülésznőt, a csecsemős nővért, külön szobáért fizessek és hálámat leginkább azért rójam le, hogy békén hagyjanak....Kellett a tudás, aminek legjavát egy otthonszülős tanfolyamon sajátítottam el, még ha kórházba is készültem, a szülés maga érdekelt - itt kaptam a legrészletesebb tájékoztatást. Ami nélkül könnyen előfordulhatott volna akár egy császármetszős első szülés is, mert sokszor egyszerűen az időfaktor nem stimmel: ha x órán belül nem szülsz meg egy kórházban, akkor jönnek a beavatkozások, amik ha sikertelenek, akkor végül tolnak a műtőbe. Én meg egyik babámat sem az elvárt kórházi időn belül teljesítettem: az elsővel sokat vajúdtam otthon, és csak utána mentünk be (így is még eltelt kb. 14 óra a  szülésig) a másodikkal pedig végigvártuk türelemmel a folyamatot. Még aludtam is a véghajrá előtt.

Első szülésem óta rengeteg szüléstörténetet olvastam: tele vannak az anyás fórumok elképesztően hajmeresztő történetekkel. És az a nagyon szomorú, hogy nagyon könnyen felismerhető minták rajzolódnak ki ezekből a történetekből, és ha nem vagyok felvértezve egy alapos tudással és egy igazán jó szakértő gárdával, no meg némi pénzzel, akkor bármelyik traumatikus történet áldozata lehettem volna. Tudva, hogy nem minden rajtunk múlik, élet, halál, és születés sosem lehet teljesen emberi kontroll alatt, de rengeteg mindent mi és környezetünk idézünk elő történeteinkben.
A szülés, születés élménye pedig egy kiugróan jelentős, intenzív élmény: könnyen lehet, hogy utána fél évig rémálmaid vannak (és csak egy szülésfeldolgozó csoport old rajta)  de az is, hogy életed egyik legnagyobb beavatásának éled meg. Az elsőben megtépázott, megalázott, elgyengített áldozat leszel, ahol minél előbb akarsz felejteni, a másik erőt ad, kiteljesít és felemel - sok nőtől hallottam, hogy szülése óta nem ismer lehetetlent, mert megtapasztalta a benne rejlő igazi erőt. És akkor a baba szemszögéből még nem is vizsgáltuk a születés eseményének fontosságát....

A szülés és a halálfélelem nincsenek messze egymástól, hiszen bennünk él mélyen ősi tudásunk, hogy ez valamelyik fél halálával is járhat, és nem is olyan mélyen, ott élnek bennünk anyáink negatív szülésélményei, másrészt akkora horderejű élmény, amilyen nincs még egy életünk során. Ilyen testi teljesítményre soha máskor nem vagyunk képesek, és egyfajta lelki halált és újjászületést is hordoz. Minden gyermekkel új emberré válunk mi is. Nem véletlen tehát, hogy olyan könnyű félelmeket gerjeszteni a szülésről, pláne a tájékozatlanabb többség lelkében. A félelemmel való megküzdési stratégia sokszor az eltávolítás, kívülre helyezés, ami külső személyre (orvos) való teljes bizalom, hatalom és felelősség átruházásával jár. Ha ott egy orvos, aki jobban tudja, akkor semmi baj nem lehet. Csakhogy a szülést mi anyák csináljuk (kivéve ha egy orvos kioperálja belőlünk a babát) és valódi természete pont a teljes felvállalás és elengedés - biológiai tény, hogy a félelem, stressz, nem kedvez a szülésnek, ellentétes hatású hormonok termelődnek. A szülést legjobban az könnyíti, ha elengedett, békés, bizalom teli, intim környezetben helyezkedhetünk minél mélyebbre ebbe a folyamatba. Akkor "halad" a szülés ha elengedünk, belemerülünk, és akkor "reked meg" ha idegen helyzetbe kerülünk (ismert tény, hogy kórházba kerüléskor hosszabbodhatnak a fájások közti idők) ha feszült légkörben utasítgatnak, megaláznak vagy akár csak sürgetnek (határidőt szabnak) az megakaszthatja a folyamatot - ami szintén nem egy végleges állapot. (csak az orvosok kezelik úgy, és sürgetik a továbblépést - nyúlnak még több eszköz után: oxitocin infúzió, fogó vagy kés. Érthető ez is, hiszen a felelősség is teljesen rájuk van ruházva.) Mindez persze csak azt spékeli meg, ami bennünk eleve megvan: nagyon mély, előző emlékek saját születésünkről a legjobb körülmények között is lassíthatják a folyamatot, de rendelkezhetünk olyan sorssal és fizikummal is, ami a legstresszesebb környezetben is robbanásszerű szülést hoz - mindenkinek van egy hozott puttonya, mégis nagyon fontos befolyásoló tényező, hogy mennyire támogató a környezet.

Én - és még számtalan nő – roppant hálásak vagyunk annak a felvilágosult, nagy tudású, bölcs asszonyi csapatnak (Ina May Gaskintól Geréb Ágin át az Életfa Bábapraxisig), akik felismerték a szülésben rejlő erőt, annak valódi természetét és lezajlásának törvényszerűségeit, és végtelen türelemmel és empátiával kísérik megannyi nő szülésének eseményeit. Hálás vagyok, hogy hozzáférhetőek az információk, és van esélyem a kórházi autokrácia és protokoll mellett mást is preferálni - szemben anyám és nagyanyáim lehetőségeivel - és azt kívánom, bárcsak minél több nőnek lenne valódi lehetősége megválasztani életének eme kiemelkedő eseményének szereplőit és helyszínét. Végül, de nem utolsósorban kiemelném, hogy mindenféleképpen szeretném elkerülni a megkülönböztetéseket, és a kategorizálást: minden anya tiszteletet érdemel, bármilyen szülés története is volt – nincs jobb vagy még jobb, csak nagyon-nagyon személyes, mindenkinek a sajátja, amit senkinek sincs joga értékelni. 

Tisztelet a Földön minden Anyának.

u.i.: Az otthonszülésről egy tökéletesen világos zseniális írást találtam angolul, miután ezt a cikket megírtam. Benne van az összes általában felmerülő kérdésre a válasz: http://www.today.com/parents/mayim-bialik-why-women-shouldnt-fear-home-birth-1C7398354 

A fotót ez a nagyszerű művésznő készítette, akinek az oldalán lélegzetelállító képeket láthattok szülésekről: http://www.monetnicole.com/ 

Annyival könnyebb a másodikkal. Eleve nem is tudunk annyit szorongani rajta, mert ott van az első. Aki éppen szokik le a pelenkáról (vagy csakazértsem), csak akkor eszik, ha szájába tömöd a falatot, egy jó óvodát kell neki választani, beírt az üzenőbe a tanítónénije. Én úgy képzelem, hogy van egy adott szorongásmennyiségünk, kinek több, kinek kevesebb, és azt első babánk születése után (illetve a folyamat már előtte megkezdődik) mind rázúdítjuk arra az egy szem gyermekünkre, de a másodiknál már eloszlik a kettő között. Nyilván tapasztaltabbak is vagyunk már, megvan a többé-kevésbé jól bevált eszköztárunk a gyakran előforduló helyzetek megoldására, úgy mint bedurrant cici melegvizes palackkal masszírozása,  különféle hordozóeszközök használatának villámgyors elsajátítása youtube-ról, mosipelusok helyes és higiénikus kezelése. Amúgy is sokkal könnyebben elengedünk dolgokat. Talán nem jelent végzetes fenyegetést gyermekünk jővőbeli egészségére, családunk és a társadalom jóllétére nézve, ha nem pontosan a védőnő által javasolt sorrendben vezetjük be a szilárd ételt, és egyik nap kétszer alszik a kisebbik, másik nap, amikor otthon van az irtó hangos nagytestvére, csak egyszer. Lehet, hogy az az egyszer délelőtt 10-kor van, úgy jön ki jól a napi program. Nincs is nagyon időnk ezeken filózni, mert egy “mindenre lesz ma időnk” nap hamar eltelik a napi teendőkkel, indulni kell az óvodába, iskolába a nagyért, és ha végre hazaér, akkor meg oldani kell az egész nap folyamán távollétünkben begyűjtött feszültségét (amiben viszont még nincs meg az a fenenagy gyakorlatunk).

Az elsőnél az új helyzet által generált feszültség természetes, mint minden más helyzetben, ahol kezdők vagyunk. Erre az alapszorongásra viszont rárakódik egy csomó “ontop”.

Jószándékú családtagjaink, orvosaink és felebarátaink terhesség alatt kezdik támogatásunkat, “Ne stresszeld már magad, árthat a babának!” felkiáltással. Hogyafenébene, hiszen éppen most olvastad, hogy százféle eddig sosem hallott betegség fenyegeti kisbabádat, amire megvan persze a méregdrága szűrővizsgálat (és akkor mi lesz?!). Erre természetesen még jobban szorongani kezdünk, már azon is, hogy miért szorongunk. Meg hogy árthatunk is. De mikor mindenki a legjobbat akarja! Kár, hogy teljesen ellentmondó tanácsokkal látnak el, még a kórházból hazaérkezés után egymás után megjelenő gyerekorvosod és védőnőd is. Ne adj neki tápszert cumisüvegből, mert sose fogod tudni szoptatni. Azonnal kezdd el táplálni cumisüvegből, mert éhenhal. Oké, de akkor most mi van?! Nyilván nem célom, hogy éhen haljon. (Mennyire üdítő kivételes jelenség volt a Szent István Kórház csecsemőosztályos csapata, ahol mindenki ugyanazt mondja, kedvesen, határozottan, szakértő módon. Ilyen kellene még sok. Igaz, a másodiknál már nem volt rá szükségem.) Szóval az információ hatalom. Legjobb, ha magad tájékozódsz, hiteles forrásból (bármennyire szórakoztató a stílusa, nem, a “Nem harap a spenót” nem tartozik ezek közé). És ha sürgős megoldást igényel és/vagy komoly következményei lehetnek a problémának, akkor nem bízom az internetes “tanácsadásban” sem. Szülésfelkészítőn hallottam a szoptatási tanácsadás intézményéről. A fent említett gyerekorvosi, védőnői szeánsz után azonnal segítséget kértem. És a technikai támogatás mellett lelki gyorssegélyben is részesültem bónuszként. Sok megbízható, igazán támogató szakember dogozik szoptatás, gyermekágy, hordozás, egyéb perinatális ügyek területén. Őket kérdezd, ne a szomszédnénit. Legalábbis az elsőnél. És a második legnagyobb stresszor, az információhiány is kipipálva.

- Nézz magadra és gyerekeidre kívülről: gyönyörűek vagytok!
/ha kell, rendezz képeket albumba, kedvenceidet oszd meg barátaiddal
- Írd le: mi jobb most, mint korábban? (pl. nekem gyerekágy alatt nagyon jó volt magam emlékeztetni arra, hogy mik azok, amik nehezebbek voltak a terhességem végén, és milyen jó, hogy már túl vagyok rajta, pl.:  ha keveset is, de tudok végre mélyen aludni (terhességem végén apnoém volt) és hogy sokkal gyorsabban gyógyulnak szülési sebeim mint az első szülésnél, stb)
- Írd le mikért vagy hálás!
- Minden este elalvás előtt nézegesd babádat csodálattal 
- Tudd: 1.) ez a munka megtérül (boldog, kerek babában, magabiztos, kiegyensúlyozott emberben ) 2.) idővel könnyebb lesz - legalábbis ez a fajta nehézség elmúlik ...
- Találj valami egészen más témát amin az eszedet járatod - a mentális kilépés a babás gondokból felfrissít -ezt bárhol lehet fejben végezni (sakklépesek, új ruha tervezés, versírás, bármi amit imádsz és kell hozzá egy kis agymunka)
- Kényeztesd a testedet: jóleső mozgás, masszázs, shiatsu (testi örömélmények teljesen felüdítenek, energiával feltöltenek)
- Inkább aludj, mint hogy rendet rakj, vagy főzz (told csak odébb a lábaddal a játékokat és rendelj ebédet)
- Relaxálj vagy meditálj (mindkettőt meg kell tanulni, de nem nehéz) - lazíts és állítsd le a körbe zakatoló gondolataidat
- Keresd olyanok társaságát akik feltöltenek és erőssé tesznek (kerüld azt, aki gyengít)
- Alkoss, a flow élmény mindenben ott lehet: egy sütikészítésben éppúgy, mint egy festmény megalkotásában
- Kisbabával az élet leginkább helyben ülős, fekvős időszak - olyan, mint az évszakok közt a tél - mozdulatlanságra vagy ítélve - aknázd ki az előnyeit (szellemi mozgás testi helyett, pl. sok olvasás) -majd jön az aktívabb (tavasz) amikor meg nem lesz időd elmerülni csak rohansz a totyogód után :)

- Egyébként meg ha már gyerekágyon túl vagy, vagy felépültél annyira, akkor kösd magadra a bébit, és kirándulhattok is nagyokat, nem muszáj otthon ülve altatni, szoptatni egész nap ....
- Tanulj vmi újat! Mi az, ami mindig is érdekelt, de sose mélyedtél el benne? Autodidakta módon vagy kis segítséggel sok mindent megtanulhatsz, és sokan az anyaság ideje alatt váltanak karriert

-Végül és nem utolsósorban: delegálj, és kérj segítséget! Apa mosogasson, nagyi jöjjön többször unokázni, barátnők jöjjenek ebéddel, ha kell, beszélgess szakértővel: szoptatási vagy hordozási tanácsadó, és ha kell konzultálj coach-al, pszihológussal (írhatsz nekünk is :)

Te hogyan töltődsz?

Ha ilyen baromi nehéz 24 órás meló az anyaság akkor mi a jó benne? Lehet ezt egyáltalán élvezni? Hol a realitás a rózsaszín köd és a rémálom között?

Teher alatt nő a pálma...Bizony, kemény meló. És nagyon sokan egyedül is vagyunk hagyva a 4 fal között vele. Mitől nem szalad világgá akkor minden anya? Van aki tényleg élvezi, vagy mindenki csak színleli?

Nos, az én személyes válaszom ez:

Majdnem 4 éve nem aludtam át egy éjszakát sem, napi 24 órás készenlétben vagyok, sokszor egyedül és tehetetlennek érzem magam, DE, ezek miatt tudom nagyon élvezni az anyaságot:

- imádom nézni ahogy alszanak (végre alszanak :) tündéri kis tökéletes puhaságok, finom, kerek lények -- csodálat és hála fog el ha rájuk nézek --najó, nemcsak akkor ha alszanak

- szeretek vidám, tiszta létezésükben fürdeni - pajkos incselkedésüktől, felszabadult kacagásuktól örömmámorban úszom

- lehet hogy azért, mert pszichológus és antropológus vagyok, de lenyűgöző számomra szemlélni azt a fejlődést amin az "Ember" végighalad - már a testemben és megszületése után is -- az első egy évben a testi formálódás, növekedés nagyon látványos, a mozgásfejlődés elképesztő ütemű, és egészen fantasztikus, ahogy egy baba értelme megnyílik, a szemén látszik az elején, hogy máshogy van már jelen a világban, majd a gesztusai, szavai, mind történelmim jelentőségűek---az emberiség majdnem minden egyede ezeken a fázisokon ment keresztül

- olyan közelséget és meghitt kapcsolatot kaptam velük, amit soha -- élvezem finom illatukat, ahogy odabújnak, ahogy melegítjük egymás testét egy ölelésben, a szoptatásban, a hordozásban, az együtt alvásban

-fantasztikus érzés mire képes a női test: a méh csodálatos alakváltoztatása majd szinte emberfeletti hihetetlen munkája a szülés alatt és alázatos visszahúzódása egészen elképesztő szervvé teszi aminek korábban nem voltam tudatában - az anyatejjel való táplálás is egy csoda: az én testem állít elő egy olyan nedvet, ami a legteljesebb táplálék egy kicsi babának, sőt még a baba igényeihez is igazodik a testem tejtermelése -szinte scifi

-a kihívások, amik az első és a második gyereknél is kicsit mások, fejlesztenek - nincs menekvés, meg kell oldani a felmerülő problémát, legyen az akár altatás, akár hiszti kezelés. 

-úgy érzem újra élem az életem általuk: elképesztő mélységekből hullottak rám mély emlékek és szorongások, amikkel szembe kellett néznem, és meg kellett értenem, el kellett fogadnom anyám, és nagyanyáim életét, nevelését - újabb esélyt adnak a lelki tisztulásra, gyógyulásra

-minden eddig megoldatlan belső feszültségemmel szembe találkozom: minden életszakaszban más ez - a 3 évesnél kemény leckéket kapok saját dühöm kezelésének fontosságáról - nyers valóság a gyermeki, amely előtt nem lehet alakoskodni - hitelesen kell reagálni - és a hozott automatizmusokon, amikről akár korábban nem is tudtunk, ideje változtatni --nagyon nagy lehetőséget nyújtanak a gyermekeink a személyes fejlődésre. Komolyan hiszem, hogy a buddhává váláshoz nemcsak a barlangba vonulás lehet az út, hanem a gyermeknevelés is, amennyiben ezt a lehető legegyüttérzőbben, legbékésebben és legkiegyensúlyozottabban kívánjuk tenni

Ami még nagyon fontos: fel kell töltődni. Ezek nálam:

-alkotás, (sokáig ez csak a főzésben sütésben merült ki, majd jött a gyerekruha varrás,  írás, blogolás, éneklés, festés) 

-társaság (online és anyukatársak, akikkel összejárunk, ill. a "régi+ barátaim akikkel alkalomadtán összetalálkozom és az újak, akiket megismerek pl. ovis szülők)

-mozgás: egy kiadós séta hordozott babával már felér egy edzéssel, ha meg egy 6 órás otthontól távol levő programot nyomok le, az már bármilyen edzettségű férfiúnak is izomlázat okozna --- de lehet persze jógázni is babával vagy gyerünkanyukámon tornázni, babakocsival futni , kirándulni --Kriszta megszállottan bike with baby-zik :) bármi ami jólesik

-shiatsu - imádom kapni is a kezelést nemcsak adni - teljes újjászületés, újra rugalmas test és felfrissült lélek

-szellemi elfoglaltság--valami olyanon járjon az agyam ami nem a hétköznapi rutinokkal, gondokkal kapcsolatos - lehet ez fejben szabásminták tervezése vagy világmegváltó bizniszen ötletelés,  blogcikkek írása szoptatási szünetekben

(és hiányzik a kultúra, mert sok mindenre nem lehet gyereket vinni....piaci rés szerintem....)

 fotó innen : https://wrapyourbaby.com/author/webprese/page/5/ Sheffield UK Babywearing Group