Mert ők a jövő generációk jóllétének kulcsfigurái.

Hiszek benne, hogy egy apró kicsi lénynek, a végtelenül érzékeny és tanulásra fogékony, azaz mindent szivacsként magába szívó babának, egy puha, ölelős, minden biológiai és érzelmi igényét kielégítő szeretetet sugárzó gondozóra van szüksége. Ez viszont csak akkor valósulhat meg igazán, ha ezt a gondozót is egy nagy gondoskodó társas környezet veszi körül.

Nem kizárólag az anyák lehetnek gondozói szerepben, de elvitathatatlan a jelentőségük. A kis emberi lény harmonikus fejlődésének támogatása pedig hiszem, hogy a világ legösszetettebb, legtöbbet követelő feladata, ami nem kizárólag az anyák felelőssége, hanem az egész társadalomé. Roppant fontos az apák, a nagyszülők, a barátok szerepe, ami az első időkben az anya köré fonódó megtartó szeretetteljes hálót kell, hogy jelentsék, majd később az alakuló személyiség alap érték- és viselkedésmintáivá válnak. "Ez mind olyan természetes!" - mondhatnánk. De miért olyan küzdelmes mégis az anyaság, szülői lét? Miért olyan gyakori a depresszió, kimerültség, s az ettől való menekülésből fakadó elhanyagolt baba és gyermek, melyből bűntudat, frusztráció és újabb stressz keletkezik? Amely persze lecsapódik a gyermek idegrendszeri fejlődésén, személyisége kialakulásában pedig lényeges gátló elem lesz a stressz (hogyan és miértre választ adnak dr. Máté Gábor könyvei - fogok még róluk írni)

Atomizált társadalmunkban mindenki külön robotol és hajtja a megélhetésért való küzdelem. Egyedül vagyunk és nagyon ritkák a szeretetteljes megtartó emberi kapcsolati hálók. Teljesen más világban élnek és gondolkodnak a korábbi generációk, és tisztelet a kivételnek, de sokkal jellemzőbb a saját feldolgozatlan múltból fakadó rigidség, amely csak a saját túlélési stratégiát, nevelési módszert tartja helyesnek. Odafigyelő, értő, csendben támogató szeretettel és tisztelettel teljes gondoskodás helyett, az anyák túl sokszor kapnak kioktató, az anya érzelmeit, helyzetét és személyét tekintetbe nem vevő "figyelmet" - amely éppen még nagyobb stresszt okoz. Aki pusztán csak egyedül van és nincs körülvéve ilyen kritikus családdal, az sokszor könnyebb helyzetben van.Legalább békén hagyják.  Amikor emberek legfőbb  szövetségesei ellenségeivé válnak, az mélyen megrendíti még a legstabilabb kötélidegzetű anyákat is - mennyi de mennyi ilyen történettel találkoztam. Szomorú.

"Aki nem istennőnek érzi magát miközben szül, azzal a nővel nem jól bánnak" valahogy így mondja Ina May Gaskin - és pont ebben szellemben folytatva a gondolatmenetet, minden anyának kijárna egy olyan biztos, érzelmileg stabil és támogató közeg, amiben az anya erőt kap, felfrissülhet, s minden energiáját kisbabája gondozására tudja fordítani, ami bizony egy 24 órás feladat. Minden anyát és apát olyan csapat kellene hogy körülvegyen, akik miatt az emberi akarat kibontakozásának ideje (csúnya nevén dackorszak) nem a szülők idegösszeomlásával kellene hogy járjon, kimerítő veszekedésekkel és lealacsonyító ordibálásokkal - hiszen minden ember energiatartalékai végesek. Egy három éves kis ember pedig roppant energiával nő, fejlődik, él, érez, reagál.

Ha a hullámokat nem tudjuk megállítani, tanuljunk meg szörfözni: bizony nagy lecke számunkra, hogy ha másokat (pl.gyermekünk alakuló viselkedését) nem tudjuk teljes mértékben kontrollálni, akkor saját magunkat kell. Magas szintű önismereti gyakorlat egy éppen önkontrollt vesztett, érzelmi kitörésben lévő gyereknek higgadt, nyugodt, szeretetteli mintát mutatni. Az önfejlesztés egy kihagyhatatlan eleme a gyereknevelésnek. Megér egy(több) külön posztot. De az is jobban megy, ha nem teljesen egyedül állunk elébe.

Széttagolt, hajszolt társadalmunk valóságában  szükség van olyan hozzáértő, anyákkal mélyen empatizáló (szak)emberekre, akikhez fordulhatnak bizalommal, akiknek a társaságában feltöltődhetnek, akik bátorítanak és adott esetben testi, lelki feszültséget oldanak. A támogató meghallgatás és a shiatsu testet lelket ellazító és energiával feltöltő ereje az én eszköztáram, valamint a közösségszervezés, amelyekkel ehhez a szép feladathoz szeretnék hozzájárulni.

 Én szeretek mindent megtervezni, kézben tartani, hatással lenni a dolgok alakulására és folyamatosan tudom magam azzal gyötörni, hogy mit tehetnék még meg. (Egy fokkal mazochistábban: mit tehettem volna még meg.) Olvasom Máté Gábort lelkesen, mert számomra hitelesen és élvezetesen vegyíti a tudomànyosat a személyessel. Azt írja, hogy a három legnagyobb univerzális stresszor az informàcióhiány, az izoláció és a kontroll hiánya. Nem tudod, mi van, egyedül vagy, és nincs befolyásod a dolgok alakulására.

Ennél a helyzetnél még a kontroll illúziója is kecsegtetõbbnek tûnik elsõ ránézésre.

Mert mi is az, amit kontroll alatt tarthatok? Mi az, amit befolyásolni tudok, és mi az, amit fogadjak el, olyannak, amilyen? Nem újkeletű a kérdéskör. Vö. Assisi Szent Ferenc imája.

Vegyük például a szülés témakörét. Természetes szülésre készülsz. Szülésfelkészítőre jársz, várandósjógázol, gyakorlod a vajúdáshoz legalkalmasabb pozíciókat. Rendszeresen gyakorlod a lazÍtást testben és lélekben.  Olajok, homeopátiás bogyók beszerezve.

Később jön az evés problémaköre. Egyen már. Többet. (Minek eszik ennyit?) Szilárd étel előtt szoptatod. Kizárólag a napi főzelék adag után szoptatod. Előtte is, utána is, biztos, ami biztos.

Majd az igazán nagy próbatétel az alvással kapcsolatban jön el. Mikor aludjon, hol aludjon. Mennyit aludjon. És hánytól hányig. Erről is - mint minden másról a gyerekneveléssel kapcsolatban - mindenkinek megvan a maga véleménye. Viszont ezek a vélemények cseppet sem segítenek a kínjaidon. Igazi stresszhelyzet. A fent említett három stresszor hatását a fáradtság megsokszorozza. Nagyon, nagyon, már-már mániákusan ragaszkodsz ahhoz, hogy gyermeked “jól aludjon” (bármit is jelentsen ez). És ígéretesen hangzik, hogy a helyes hozzáállásnak, a helyes technikának, a helyes esti rituálénak és a helyes szobahőmérsékletnek majd meghozza az eredményét (csak kitartás kell). A rossz hír az, hogy a babák alvásának megjavítása legegyszerűbben (nem túl gyorsan) a WIO (Wait It Out, vagyis “csak várd ki”) módszer alkalmazásával érhető el. A jó hír, hogy nyertél egy csomó szellemi energiát, amit arra fordíthatsz, amire tényleg hatással tudsz lenni.

(A bejegyzés címe Jon Kabat-Zinn Wherever You Go, There You Are c. könyvéből kölcsönözve)

Miután gondosan kihúztuk a listánkról azokat a családos ismerőseinket, akiket zavar a nyilvános szoptatás (ez praktikusan megesik, ha 1-2 óránál hosszabb időt töltünk együtt), fennakadnak az együttalváson (nem utazáskor fogjuk átszoktatni a kisdedeket külön ágyba), akikkel nem tudjuk összeegyeztetni a napirendjeinket (létezik ez a dolog nálunk egyáltalán?!), vagy lepisszegik a gyerekeinket (valóban idegesítően zajosak tudnak lenni némelykor), rettentően leszűkült a közös hétvégezésre kaphatók köre. Többkörös időpont egyeztetést követően egy rövidhétvégét azért össze tudunk hozni.

Átmeneti hétvégi közösség lévén együtt eszünk, alszunk, kirándulunk, programokat csinálunk. Lazák vagyunk mind, nem görcsölünk túl semmit. Gyerekek egész nap ropogtatnak valamit, van nálunk pogácsa, csipsz, szeletelt gyümölcs. Ebédelni ilyen formán nem ebédelnek, nyilván. Reggelizni is csak akkor, ha a cukkinis tojás helyett előkerül a lekvár, gyümölcsjoghurt, kalács, kakaó. Az én ízlésemnek ez már sok a jóból. Tévétávirányító gyerekeknél – ugyanez a kategória.

A szeretnénk (mi vagy a gyerekeink) vagy nem szeretnénk ősközösségben élni vita kapcsán hajlamos vagyok a teljes együttélést, a „kommunát” idealizálni. Ugyanakkor hétvégi élményeink kapcsán gondolkodom arról, hogy mi mindenben kellene közös szabályokat lefektetni, ha együtt élnénk más családokkal. Például arról, hogy mikor és hol eszünk (vagy nem eszünk). TV és zene szól vagy nem szól evés közben. Mi nem követünk semmilyen speciális diétát. De mi van azokkal, akik vegetáriánusok, vegánok, paleóznak, makrobiotikus, lowcarb, tejfehérje- vagy gluténmentes étrendet követnek? És az evés csak egy változó a sok közül. A  XXI. századra kialakult életformák sokszínűsége, választások, lehetőségek, döntések sokfélesége közhely.

A co-housingról egyelőre nem sokat tudok, de első olvasatra (pl. itt) pont olyannak tűnik, ami kisgyerekekkel nagyon is élhető, szerethető életforma.

Válaszom az üvegplafon cikkére

Ősközösség vs. elhanyagolt gyerekek?

Nem, ez így nekem nem tetszik. Teljesen egyetértek azzal, hogy NEM egy emberes meló a csecsemő és gyerek gondozás nevelés és rohadt szemétség egyedül hagyni az anyákat! A világ legfontosabb és legfelelősségteljesebb feladatával mellesleg...és ezt nagyon megsínylik az anyák és a babák és a társadalom is!

A 4 év itthonlétem alatt 2. csecsemőgondozás után már ennél nem lehet világosabb, hogy támogatás, közösség kell.

Nem vagyok hajlandó a gyerekemet beáldozni csak azért mert elcseszett világban élünk.
Nem fogom soha alvásra trenírozni, sírva egyedül hagyni, lepasszolni. Sok energiámba telik, de nem hagyom. Nagyon szeretem a babámmal való semmihez sem fogható kapcsolatot, ezt a korszakot - megtanultam sokmindent amitől nemcsak könnyebb, de élvezetes és önkiteljesítő is az igencsak embert próbáló első év,. (Erről szól majdez a blog, de ez a bejegyzés most nem erről szól.)

Bármennyire is élvezem a babagondozást, egyedül lenni vele a 4 fal között akkor is abnormális. Ha van tesó (van) onnantól meg egyszerűen lehetetlen minden igényt egyedül kielégíteni.
Nem kéne abba a kegyetlen döntéshelyzetbe szorítani az anyákat hogy: "Vagy én (ép elmém, élvezetes munkám) vagy a gyerek (ép lelke, egészséges kapcsolata velem)".

Ha sok pénzed van, felvehetsz sokféle segítőt és ha vannak tündéri ráérő nagyszülők az mégszuperebb...de mi van ha nincs? És ha több gyerekkel ráadásul a pasi is egyedülhagyott és még dolgoznod is kell? És akkor még nem is számoltunk semmilyen hátrányos helyzettel..
Nagyon hosszan ki tudnám fejteni az eddigieket, de arra a pontra jutottam hogy b....a meg a társadalom es csináljunk forradalmat!

Anyák és leendő anyák! Ha ennyire egyedül vagyunk hagyva (*), fogjunk össze! Találjuk ki milyen a XXI.sz.i anya közösség!

A virtuális közösségek sokat adtak nekem pláne az 1.babánál: FB csoportokban rengeteg infot találtam a szoptatási problémák megoldásárol, a helyes hordozási módrol és több fórumot is ahol kisírhatjuk magunkat, mert az anyatársak megértik nagyon (ha rossz csoportba tévedsz akkor meg porrá zúznak) a végtelenül fáradt sorstársak hétköznapi erőfeszítéseit és hőstetteit. Amik ráadásul zárt ajtók mögött történnek, nincs érte nyilvános elismerés, jutalom, ezt a nőknek természetesen egyedül alázattal és csendben ja és boldogan kell elvégezniük (bicska kinyílik)

Van egy csomó tippem arra hogyan lehet könnyíteni, elviselni, túlélni, sőt még a nap végén elégedettnek is lenni (blog+tanácsadás - elindulóban) DE könyörgöm lássuk már tisztán: ez majdnem hogy egy desszantos zsonglőrképző: arra tanít meg, hogy hogyan erősödj meg elképesztő mértékben hogy 10 ember feladatát egyként el tudd végezni és ettől még növekedj is. Jobb híján ezt választottam, sokat fejlődök általa, de ez csak egy túlélési stratégia. Mert az lapprobléma egyáltalán nem egy nő képességeiben rejlik, hanem abban, hogy ráruháztak egyetlen emberre egy közös felelősséget.

Ez a probléma áttolása egyetlen emberre!!
A valós megoldás az, hogy nem várunk el lehetetlent és nem pakolunk olyan terheket vkire ami több emberé.
Meg kell tanulnunk újra közösségben élni. Nem ősközösségben, még ha akarnék se tudnék, nincs időgépem.

De milyen legyen ez a XXI-.i közösség?
Álmodjuk meg: mire vágynánk? Milyen csecsemő és gyermekkort szeretnénk legdrágább kincsinknek? Hogyan lehetnénk boldog anyák? Milyen terheket oszthatnánk meg? Képzeljük el: milyen határokat lennénk képesek rugalmasabbá tenni? Ne adjuk fel magunkat: hogyan valósítsuk meg saját felnőtt céljainkat a gyereknevelessel osszhangban?

Ki az aki még a baba-mama kluboknál és a bababarát kávézóknál többet akar? Írjatok!
Közösségi terek a városban (minden sarokra egy helloanyu :) ?
Szomszédsági összefogások szervezése - közös főzés, gyerekvigyázás ?
Vagy teljes együttélés?

Gondolkodjunk és szervezkedjünk együtt!

(*) a félreértések elkerülése végett: nemcsak az anyák vannak elszeparálva és nemcsak ők szenvednek – ebben a rendszerben szenved az apa is aki egész nap robotol és napközben nem láthatja a családját. Társadalmunk magányos szerencsétlen emeberek halmaza, a nyugdíjasoktól a kerekesszékesekig, nincsenek elismerve, felismerve, támogatva. Tehát igazából az egész társadalom átformálása lenne a cél, de én most önkényesen, saját magamból kiindulva kiragadtam az anyákat – hogyan tartsunk össze, hogy jobb legyen nekünk?